A GM Mérnöki Vonalhúzása a Sunraycertől az EV1-ig

Amikor 1987 novemberében egy furcsa külsejű jármű elindult az ausztrál Darwin városából, és 3140 kilométer után Adelaide-be ért, a modern elektromos autó sorsa megváltozott. A General Motors, az AeroVironment és a Hughes Aircraft közreműködésével mindössze tíz hónap alatt kifejlesztett, Sunraycer nevű napenergiás versenyjármű az első World Solar Challenge-t a második helyezettet több mint két nappal megelőzve fejezte be. De hogyan vált ez a jármű, amely egyetlen üzemanyag-pumpánál sem állt meg, és hátán több ezer napelemet hordozott, a GM EV1 és a ma általunk vezetett elektromos autók műszaki specifikációjának tervezetévé?
A legtöbb elbeszélésben a válasz az EV1-gyel kezdődik. Pedig az igazi eredettörténet az 1987-es sivatagi versenyen, egy 177 kilogramm testanyag aerodinamikai és hatékonysági számításaiban rejlik. Itt végigkövetjük ezt a szálat: a Sunraycer mérnöki munkájától az 1990-es Impact koncepcióig, onnan pedig az 1994-es 295 km/h-s sorozatgyártású elektromos járművek földi sebességrekordjáig vezető láncot.
Hogyan született meg a Sunraycer?
Az ötlet szikrája az ausztrál kalandor Hans Tholstruptól pattant ki. Tholstrup 1983-ban Larry Perkinsszel együtt napenergiás járművel utazott Perth-ből Sydney-be, majd megvalósította a Darwinből Adelaide-be vezető versenyszervezetet. 1986 végén Roger Smith, a GM vezérigazgatója továbbította a verseny szabályait a Hughes Aircraftnak; Howard Wilson, a Hughes vezetője tette le az asztalra a projekthez való csatlakozás javaslatát, és a kapcsolat az AeroVironment alapítóján, az emberi erővel repülő gépek tervezőjén, Paul MacCready-n keresztül jött létre.
Az 1987. november 1-jei versenykezdésig kevesebb mint tíz hónap maradt. MacCready vezetésével, Alec Brooks tervezési felelőssége alatt a csapat néhány világos prioritás köré építette munkáját: alacsony tömeg és a lehető legkisebb aerodinamikai ellenállás. A GM a projektet a Hugheson keresztül finanszírozta; az AeroVironment vállalta a tervezést és az integrációt.
1987-es World Solar Challenge: Ausztrália 5,2 nap alatt

A versenyútvonalon követett távolság körülbelül 3005 kilométer volt. A Sunraycer, amelyet főként az ausztrál pilóta, John Harvey vezetett, 5,2 nap alatt, 44,9 óra nettó versenyidővel ért célba; átlagsebessége 66,9 km/h volt. A második helyezett Ford két nappal később érkezett Adelaide-be, és 50%-kal alacsonyabb átlagot ért el. A Sunraycer a rajt előtti sebességpróbákon a 24 jármű közül kiemelkedve 109 km/h-s legnagyobb sebességével szerezte meg a pole pozíciót, és a verseny során soha nem engedte ki a vezetést. A versenyben maradók között a svájci Spirit of Biel lett a harmadik.
A legfontosabb tényezők
- A Sunraycer 5,2 nap alatt, 66,9 km/h átlagsebességgel nyerte meg az 1987-es World Solar Challenge-t; a második jármű két nappal később érkezett meg.
- A jármű összesen mindössze 177 kg tömegű volt; a légellenállási együtthatója körülbelül 0,125-0,13 volt.
- A motor hatásfoka körülbelül 92%; a napelemek délidőben körülbelül 1500 W -ot termeltek.
- 1994-ben egy módosított Impact 183,8 mph (kb. 295 km/h) sebességgel sorozatgyártású elektromos járművek földi sebességrekordját döntötte meg.
- Az Impact volt a GM EV1 közvetlen alapja, amelyet 1996-ban mutattak be, és amelynek körülbelül 1.000 darabja volt bérelhető.
A Sunraycer mérnöki megoldása: Könnyűség, aerodinamika, hatékonyság
A Sunraycer műszaki megközelítése három fő tételbe foglalható, és ez a három tétel a későbbi autók útitervét is jelentette.
Tömeg: Egy 177 kilogrammos megoldás
A jármű össztömege körülbelül 177 kilogramm volt; egyedül a váz 14 font, azaz nagyjából 6,4 kilogrammot nyomott. A karosszéria héját Kevlarból gyártották. A 6 méter hosszú jármű 2 méter széles és 1 méter magas volt. Sajtóbeszámolókban 550 font körüli, magasabb tömegértékek is felbukkannak; ez a különbség abból eredhet, hogy a járművet eltérő konfigurációban vagy más mérési időpontokban mérték.
Aerodinamika: 0,13-ig csökkentett légellenállás
A jármű 0,125 és 0,13 közötti légellenállási együtthatóval érte el korának kiemelkedő értékeit. Mivel a Napból származó energia rendkívül korlátozott volt, egyetlen wattot sem szabadott aerodinamikai veszteségekben feláldozni; még egy olyan jármű esetében is, amelynek legnagyobb sebessége 109 km/s-ra volt korlátozva, ez az együttható meghatározó volt a hatótávolság és az átlagsebesség szempontjából.
Hajtáslánc és akkumulátor
A hatszámú, külső állandó mágneses elektromos motor lánchajtással hajtotta a bal hátsó kereket. A motor 25 Nm nyomatékot termelt, a folyamatos teljesítmény 1.500 W szinten volt; rövid távú terhelésnél 8 lóerőig emelkedhetett. A Sunraycer folyamatos lóerőértékét körülbelül 2 hp-ként közölték; külön hivatalos lóerőnyilatkozatot a gyártó nem tett, és a 0-100 km/s gyorsulási értéket sem hozták nyilvánosságra. A motor a GM által a Sumitomo Special Metals-szel 1983-ban ugyanabban az évben egymástól függetlenül fejlesztett Magnequench ritkaföldfém mágneseket használta, és a hatásfokot körülbelül 92%-ként közölték.
A jármű, amelyen több ezer gallium-arzenid napelemcella volt, délidőben körülbelül 1.500 wattot termelt; azt jelzik, hogy ezek a cellák a korábbi generációkhoz képest kifejezetten több teljesítményt adtak. A járműben emellett egy 30 Ah-s ezüst-cink akkumulátorcsomag is helyet kapott. Ennek az akkumulátornak a feladata eltért a mindennapi használattól: olyan pillanatnyi, nagy teljesítményigényű helyzetekben nyújtott támogatást, mint a teherautó-áthajtások, valamint a 08:00-17:00 közötti parkolási órákban napsütéssel töltve biztosította az energetikai egyensúlyt.
A verseny után rekordok is születtek: 1988 júniusában Arizona Mesa városában a jármű kizárólag napenergiával 121,1 km/s sebességet ért el, és ez a rekord 2011 januárjáig, az ausztráliai Sunswift csapat járművéig nem dőlt meg. A Sunraycer ma a Smithsonian Nemzeti Amerikai Történeti Múzeum gyűjteményében látható.
A Sunraycertől az Impactig: A versenyleckék sorozatgyártásra való átvitele
A Sunraycer győzelme fontos kérdést vetett fel a GM-en belül: alkalmazhatók voltak-e ugyanezek a könnyűsúlyú, aerodinamikai és hatékonysági elvek egy közútra való közönséges autóra? A válasz az 1990-ben bemutatott GM Impact koncepció volt. A Sunraycerben kipróbált alacsony tömegű anyagok, a légellenállás csökkentésének elvei és a teljesítménymenedzsment rendszerek átkerültek az Impact projektbe; a fejlesztésben az AeroVironment ismét a GM partnere volt.
Az Impact a Sunraycer kiemelkedő mérnöki megoldásait valódi autó formátumba öntötte. Háromfázisú AC indukciós motorral és egysebességes váltóval az első kerekekről hajtott. A teljesítményegység 137 lóerőt és 110 ft-lb, azaz körülbelül 149 Nm nyomatékot adott le; a GM saját örökségi gyűjteménye és múzeumi feljegyzései is megerősítik ezt az értéket. Egyes korszakbeli jelentésekben alacsonyabb érték, például 110 lóerő is szerepel; ez a különbség valószínűleg eltérő mérési vagy megadási módokból ered. A 32 darab Delco ólom-sav akkumulátorból álló, 18,7 kWh-s akkumulátorcsomag körülbelül 200 kilométeres hatótávolságot biztosított a járműnek; a jármű tömege körülbelül 1400 kilogramm volt. Az Impact 0-100 km/ás gyorsulási idejét nem pontosan közölték; fennmaradtak korszakbeli szövegek, amelyek csak a 110 lóerős adattal említett 60 mph-s gyorsulást hangsúlyozzák.
| Tulajdonság | Sunraycer (1987) | GM Impact (1990) |
|---|---|---|
| Teljesítménytípus | 1500 W folyamatos (rövid ideig 8 hp) | 137 hp |
| Nyomaték | 25 Nm | Körülbelül 149 Nm |
| Akkumulátor | 30 Ah ezüst-cink | 18,7 kWh ólom-sav (32 akkumulátor) |
| Tömeg | Körülbelül 177 kg | Körülbelül 1400 kg |
| Végsebesség | 109 km/h | Nem közölték |
| Hatótávolság | Napenergiával a versenypálya hosszán | Körülbelül 200 km |
295 km/h: 1994-as szárazföldi sebességrekord
Az Impact leglátványosabb pillanata 1994 márciusában érkezett, a texasi Fort Stocktonban. A GM egy módosított Impacttel tett kísérletet az elektromos járművek szárazföldi sebességrekordjára: a jármű egy kilométerenen 183,822 mph, egy mérföldön 183,075 mph átlagsebességgel két nemzetközi és amerikai rekordot döntött meg. Ez óránként körülbelül 295 kilométert jelentett, és a sorozatgyártású elektromos autó esetében addig a legmagasabb hitelesített sebesség volt. Az, hogy egy ólom-sav akkumulátorokkal működő jármű elérhette ezt a sebességet, bizonyította, hogy a Sunraycertől örökölt hatékonysági megközelítés mennyire erős, ha csak egy futam erejéig is.
Az Impacttól az EV1-ig húzódó vonal
Az Impact koncepciója lett az alapja a GM EV1 gyártási tervének, amely 1996 végén jutott el a bérlőkhöz. Az EV1 egy olyan autó volt, amelynek tervezését nagyrészt az Impact prototípusa inspirálta: aerodinamikus, könnyű alumínium karosszériájú, a hatékonyságra optimalizált jármű. A GM körülbelül 1000 EV1-et gyártott és bérbe adott ügyfeleinek; az autó rövid idő alatt kultuszkövető táborra tett szert. A végét azonban a legtöbb olvasó ismeri: az 1990-es évek végén a néhány évig használt EV1-ek vitatott módon nyugdíjazásra kerültek és selejtezésre kerültek.
A kulcsfontosságú pont itt a következő: az EV1 technikai identitása éppen azért volt ennyire kifejezett, mert az Impact előtt Sunraycer-múltja volt. A napenergiás autóversenyek egyfajta tesztasztalként szolgáltak olyan motortechnikák, hatékony vezérlők és akkumulátorkezelő rendszerek kifejlesztéséhez, amelyek a csúcshatékonyságon a 98% felett is működhettek. Ez a tapasztalat, a könnyű anyagokkal végzett gyártástechnikákkal és az aerodinamikai ellenállás csökkentésének elveivel együtt, már régen felépítette a sorozatgyártású elektromos autó mérnöki szókincsét.
Hol látható a Sunraycer öröksége ma?
A rövid válasz ez: a modern elektromos autó az EV1-történetek előtt, az 1987-ben Ausztráliában meghozott mérnöki döntések sorozatával kezdődött; A Sunraycer bizonyította a könnyedséget, az alacsony aerodinamikai ellenállást és a hatékony erőátvitelt, az Impact ezt valódi autóvá alakította, az EV1 pedig ennek a specifikációnak a sorozatgyártási változata lett.
A logikai lánc ma is érvényes. Az elektromos autó hatótávolsága az akkumulátor kapacitása mellett közvetlenül összefügg a tömeggel és az aerodinamikai ellenállással; A Sunraycer ezt a kapcsolatot mutatta meg a legextrémebb formában, 177 kilogrammos karosszériával és 0,13-as ellenállási együtthatóval. A hatékony motor- és akkumulátorkezelés elvei is a mai elektromos autókban ugyanazokra a problémákra keresik a megoldást ugyanazokkal a módszerekkel. A vonal folytatása is megérkezett: 2008-ban a Tesla Roadster lett az első lítium-ion cellákat használó sorozatgyártású elektromos autó és az első közúton legális, 200 mérföldnél nagyobb hatótávolságú EV, ennek az örökségnek a természetes folytatása.
A napenergiás autó viszont nem reális megoldás a mindennapi használatra: hogy egy hagyományos autót kizárólag napelemmel 700 kilométert vezessünk, 60 négyzetméter kollektorfelületre, vagyis egy 40 méter hosszú járműre van szükség. A Sunraycer hozzájárulása nem a napelemek számában, hanem a hordozott mérnöki fegyelemben rejlett. Ez a fegyelem az a megszakítatlan vonal, amely harminc évvel ezelőtti versenyautójától a mai showroomokig ível.
Források
- Sunraycer - Wikipedia
- General Motors 'SunRaycer' - Smithsonian National Museum of American History
- 1990 Impact Experimental - GM Heritage
- Driving the future, then and now: the story of the EV1 - GM Newsroom
- High tech wins out in duel in the sun - The Christian Science Monitor
- The World Solar Challenge and the future of solar cars - The Conversation
- Sunraycer Odyssey - Paul B. MacCready
- 1990 Impact Experimental - Audrain Auto Museum
- Tesla Roadster (első generáció) - Wikipedia