Gaston Planté és az elektromos autót születető akkumulátor

1859-ben Párizsban egy fizikus két tiszta ólomlemekezt merített egy üvegedénybe, generátorral táplálta ezt az érdekes szerkezetet, és láthatatlan módon átlépett az elektromosság történetének egyik legfontosabb küszöbén. Az, amit Gaston Planté abban az edényben bemutatott, az első berendezés volt, amely képes volt a termelt villamos energiát kémiai úton tárolni, majd visszaadni: az újratölthető akkumulátor. Az elektromos autó említésekor lítium-ion csomagok, modern hatótáv-viták és gyorstöltő állomások jutnak eszünkbe; mégis az elektromos meghajlás gondolatának fizikai előfeltételét fél évszázaddal a benzin előtt, ólommal és kénsavval alapozták meg. Ez az oldal nem azt meséli el, hogyan használták az akkumulátort az elektromos autóban, hanem azt, hogyan született maga az akkumulátor.
Miért volt forradalmi ötlet az újratölthető akkumulátor?
Planté előtt a használható villamosenergia-források elsődleges cellák voltak: ha egyszer lemerültek, kémiailag kimerültek, és nem lehetett őket újrahasznosítani. A Daniell-cella volt ezek közül a legismertebb; John F. Daniell 1836-ban kifejlesztett berendezése körülbelül 1,1 voltos feszültséget tudott szolgáltatni, azonban az elektródák kimerülésekor véget ért a munkája. Nicolas Gautherot 1801-es megfigyelése, hogy bizonyos anyagok elektromos érintkezés után töltést tartanak, a visszafordíthatóság gondolatának első szikrája volt; Volta 1800-es cellája és William Cruickshank 1802-es sorozatgyártási megközelítése pedig előkészítette az infrastruktúrát.
Planté hozzájárulása ebben a láncban minőségi ugrás volt. Egyetlen cellája 2 volt feszültséget termelt - majdnem kétszeresét a Daniell-cellának - és kémiai reakciója megfordítható volt. Vagyis a cella nem volt egyszer használatos, eldobott fogyóanyag, hanem tölthető és kisülhető energiatároló. Ráadásul az egyetlen elektrolit használata gyakorlati előnyt biztosított Daniell kétfolyadékos berendezéseivel szemben. A cellák sorba kapcsolásával magasabb feszültségek érhetők el; a kilenc cellás akkumulátor koncepcióját egy évvel később, 1860-ban mutatták be a Francia Akadémiának. A források egy része az 1859-es bemutató, más része az akadémiának történő 1860-as bemutatás alapján adja meg a dátumot; a két szám valójában ugyanannak a fejlesztésnek a két szakaszát jelöli.
A legfontosabb tudnivalók
- Gaston Planté 1859-ben bemutatta a világ első újratölthető akkumulátorát; egyetlen cella 2 volt feszültséget termelt.
- Camille Faure 1881-ben szabadalmaztatta a pasztázott lemezek módszerét, és megnyitotta az ólom-sav akkumulátor sorozatgyártását.
- Az elektromos jármű számára a hordozható villamosenergia-tárolás csak Planté találmányával vált fizikailag lehetővé.
- 1900-ban az utakon közlekedő járművek körülbelül egy harmada elektromos volt.
- Az akkumulátorcserélő állomásokat először az 1890-es években próbálták ki az USA-ban.
Az üvegedényből jövő feltaláló: Ki volt Gaston Planté, és hogyan működött az akkumulátor?

Gaston Planté (1834-1889) francia fizikus volt, és az akkumulátor feltalálása Michael Faraday mechanikus villamos generátorának fejlesztését tíz évvel megelőzte - vagyis az újratölthető tárolás már azelőtt létezett, hogy villamos energiát géppel lehetett volna előállítani. Az első szerkezet felépítése a mai mérnöki szemmel nézve feltűnően egyszerű volt: két hosszú, keskeny tiszta ólomlemeztéje gumicsíkokkal elválasztva henger alakúra tekerték, mindegyik lemez szélére egy-egy rézhuzalt kötöttek, és ezt a szerkezetet 10%-os kénsavoldatot tartalmazó üvegedénybe merítették. Egy generátorhoz hasonló készülékkel töltötték fel, és a nyert energiát hallgatóság előtt mutatták be.
A működési elve kifinomult, de érthető. Töltéskor a pozitív elektród felületén ólom-dioxid, a negatív elektródon fémes ólom található; kisülés közben mindkét elektródon ólom-szulfát keletkezik, töltéskor pedig a reakció megfordul. Az elektronok ebbe a kétirányú áramlásba az cellát energiatárolóvá alakítja.
Az első tervezés gyenge pontja
A Planté-cella kritikus hiányossága az volt, hogy a pozitív elektród aktív ólom-dioxid mennyisége csekély volt; a cella csak rövid ideig tudott stabil feszültséget adni. Planté ennek leküzdésére gyorsan fejlesztette prototípusát: a spiráltekercselés helyett lapos ólomlemez-sorokat helyezett el, és a lemezek vastagságával és távolságával szisztematikus kísérleteket végzve olyan tervezést ért el, amely kielégítette a kereskedelmi igényt. Az első újratölthető akkumulátorokat közvetlenül vasúti járművek világítására használták - vagyis a technológia már az első években választ adott egy mozgó jármű villamosenergia-igényére. A járművet meghajtó kapacitás eléréséhez azonban még egy másik névre és további huszonkét évre volt szükség.
Camille Faure és a pasztázott lemez: 1881, az ipari küszöb
Planté eredeti tervében volt egy kellemetlen probléma: a tiszta ólomlemezek felületének aktiválása egy felszíni kopási folyamattól függött, amely ismételt töltési ciklusokkal évekig tartott. Egy gyár számára kereskedelmi szempontból elképzelhetetlen volt erre a folyamatra várni. A megoldás 1881-ben érkezett a francia kémikustól, Camille Alphonse Faure-tól (1840-1898): az ólomlemezekre ólom-oxidokból, kénsavból és vízből álló pasztát vittek fel, ezt a bevonatot nedves környezetben melegen keményítették. A módszert szabadalmaztatták, és megszületett a ma pasztázott lemezként ismert megközelítés.
Ennek a bevonatnak a hatása kéttengelyű volt. Egyrészt az energiasűrűség jelentősen nőtt; a lemez a gyárból aktív anyaggal megtöltve került ki. Másrészt a gyártás már nem függött a tiszta ólom évekig tartó érésétől - megnyílt a sorozatgyártás kapuja. Faure terve hatékonyabb és a sorozatgyártáshoz sokkal alkalmasabb volt, mint Planté-é; ez az újítás közvetlenül az első elektromos autók akkumulátorainak megszületéseként értékelhető. Ironikus módon Faure a modern ólom-sav akkumulátor nagyrészt elfelejtett feltalálójaként maradt fenn - Planté neve sokkal erősebb helyet foglal el a történelemkönyvekben.
Az elemektől az autóig: Hogyan tette lehetővé az ólom-sav akkumulátor az elektromos járművet?
Az elektromos jármű nem egyetlen találmány volt; inkább számtalan áttörés terméke, mint az 1800-as évek eleme és villamosmotora. De a lánc kritikus láncszeme ez volt: a járművön hordozható villamos energia tárolásának megvalósítható útját azonban Planté 1859-es feltalálása nyitotta meg. Bármilyen fejlett is volt a motor, ha nem állt rendelkezésre tárolt energia a táplálásához, az elektromos jármű nem mehetett tovább egy laboratóriumi kíváncsiságnál. Az ólom-sav akku volt az a technológia, amely ezt a fizikai előfeltételt teljesítette.
Az eredmény nem késett. Az 1881-es iparosodási küszöbbel együtt az 1890-es években elindultak az első gyakorlatias elektromos autók, és 1900 körül az elektromos járművek aranykora élte át: az utakon közlekedő járművek körülbelül egyharmada elektromos volt. Ferdinand Porsche 1901-ben fejlesztette ki saját elektromos modelljét. A korai elektromos járművek a hangos, bűzös és kézi kurbliINDULó benzinessel összehasonlítva csendjükkel és könnyű kezelhetőségükkel tűntek ki - a női vezetők körében különösen népszerűek voltak.
Az akku képességei és korlátai
Az ólom-sav architektúra mérnöki mérlege egyértelmű volt. A teljesítmény tekintetében az akku elvégezte a dolgát; de az energiasűrűsége alacsony volt, és Planté eredeti akkumulátorai a korai járművek számára túl nagyok és nehezek voltak. A korai elektromos járművek töltésenként jellemzően 30-50 mérföld (kb. 48-80 kilométer) hatótávolságot tudtak biztosítani, maximális sebességük alacsony maradt, a töltési infrastruktúra pedig rendkívül korlátozott volt. Thomas Edison az ólom-sav akkumulátorok súlyára és ügyetlenségére alternatívaként tartósságra és hosszú élettartamra törekvő nikkel-vas akkumulátor kifejlesztésébe kezdett; az ismételt kudarcok többször késleltették az elektromos autó megvalósulását.
Az egyensúly felborulása gyors volt. A magas költség, az alacsony maximális sebesség és a rövid hatótáv gyengítette az elektromos járműveket a belső égésű motorral folytatott versenyben, miközben a Ford 1908-as Model T-je a benzinessel működő autókat sokkal olcsóbbá és hosszú távolságokra alkalmassá tette; az olcsó kőolaj és az elektromos önindító elterjedése a megmaradt egyensúlyokat is megfordította. A korai 1900-as években a benzinessel működő autóknál többet is el lehetett adni az elektromos autókból, néhány éven belül azonban a piac peremére szorultak.
Az akkumulátcsere már az 1890-es években is létezett
Gyakori feltételezés, hogy az akkumulátorcsere a 21. század találmánya; a történelem ezt nem támasztja alá. Az első cserekísérletek az Egyesült Államok Gilded Age korszakának végére, az 1890-es évekre nyúlnak vissza. A töltésre várakozási idő problémájára válaszul New Yorkban egy jégpályát akkumulátorcserélő állomássá alakítottak - mind a járműveket, mind az akkumulátorokat úgy módosították, hogy megkönnyítsék a gyors cserét. Ez a gyakorlat az átvételi piacokon 1910-től 1924-ig szolgáltatta a szolgáltatást.
Az ólom-sav architektúra ennek a gyakorlatnak az architektonikus eredete volt. Az akku nehéz és lassan töltődött; tehát a megoldás nem a jármű megállítása és várakozás volt, hanem a kimerült csomag gyors cseréje egy teli csomagra. 1906 körül a nyilvános töltőállomások, a teljesen elektromos taxi flották és a korai akkumulátorcsere-rendszerek egyszerre álltak rendelkezésre. A mai akkumulátorcserélő modellek szerkezeti logikája - a várakozási idő cserélési időre való csökkentése - pontosan az 1890-es évek logikája. A század során nem a logika változott, hanem az akkumulátor kémiája: az ólom-savat 1991-ben a Sony által kereskedelmi forgalomba hozott lítium-ion váltotta fel, és ez a kémia vált a mai elektromos járművek elfogadott standardjává.
Miért él még mindig az ólom-sav akkumulátor?
Az elektromos autó felpörgése ellenére maga az ólom-sav akkumulátor sosem hagyta el a színpadot. Megfizethető ára, megbízhatósága és magas újrahasznosíthatósága miatt ma is széles körben használják; modern változatai, mint a VRLA és az AGM, valamint mélykisülésű típusai különböző alkalmazásokhoz szolgáltatnak megoldást. Egy üvegedényben 167 évvel ezelőtt kezdődött kémia ez idő alatt az egyik legnagyobb mennyiségben gyártott akkumulátortípus maradt a világon.
Rövid válasz: Melyik akkumulátor szülte az elektromos autót?
Az elektromos autót fizikailag lehetővé tevő akkumulátor az ólom-sav akkumulátor volt, amelyet Gaston Planté 1859-ban mutatott be, és Camille Faure nyitott meg sorozatgyártásra 1881-ben a pasztázott lemezes módszerrel. Planté megteremtette az újratölthetőség fogalmát, Faure pedig ipari méretűre emelte; ennek a párosnak a áttörése nélkül sem az 1900-as évek egyharmadát kitevő elektromos piaci részesedés, sem az első akkumulátorcserélő állomások nem létezhetettek volna. A lítium-ion forradalom az ólom-sav által elindított lánc utolsó láncszeme - a lánc első láncszeme mindig a párizsi üvegedény volt.
Források
- A Brief History of the Lead Acid Battery
- About the Planté Battery
- Camille Faure Creates Lead-Acid Batteries in 1881
- Gaston Planté and his invention of the lead-acid battery (Kurzweil, 2010)
- All you need to know about batteries
- The History of the Electric Car - U.S. Department of Energy
- The lost history of the electric car
- A History of Swapping EV Batteries Since the 1890s