Indianapolis Pisti Hogyan Szabadult Meg a Lakóövezettől?

1945 november, Indianapolis. A háború épp most ért véget, mindenki igyekszik visszatérni a normális kerékvágásba. És a világ leghíresebb versenypályájából pontosan négy éve nem hallatszott egyetlen motorg singörés sem. Külről érkezők mesélték: az ajtók rozsdásak voltak, a fából készült lelátók összeomlás közelében álltak, a fő egyenes tégláinak illesztései közül gyomok nőttek ki. Még a környéken élők is nyúlvadászatot folytattak a boxutcában. Komolyan beszélek, nyúl! Az Indianapolis Motor Speedway eladó, és senki sem akarta versenypályaként megvenni; helyi szinten szóbeszéd lett, hogy a pályát parcellákra bontják, és lakóterületté alakítják. De hogyan lett ebből a történetből az, ami máig minden májusban 33 autó körözését, az IndyCar létezéséhez vezető utat eredményezi? A válasz egyetlen névhez fűződik: Tony Hulman.
A háború éveiben elhagyatott pálya
Tekintsük át röviden, hogyan alakult ez a helyzet. Az USA a II. világháborúba, 1941. december 29-én a pálya akkori tulajdonosa, Eddie Rickenbacker lemondta az 1942-es Indianapolis 500-ast. Ami ezután következett, az teljes sötétség volt: 1942. július 31-én szövetségi határozattal az üzemanyag- és gumiabroncs-takarékosság nevében minden motorsportot leállítottak, és a pályát bezárták.
Egy érdekes részlet: Az első világháborúban a pálya a honvédelmi iparnak tett szolgálatot, repülőgép-javító raktárat létesítettek benne. Rickenbacker, aki maga is volt háborús pilóta, hasonló ajánlatot tett ezúttal is, de nem fogadták el - a pálya az új generációs harci repülőgépek számára már túl kicsinek és lassúnak bizonyult. Így a hatalmas létesítmény üresen állt ott, még az állam számára sem volt használható. Négy éven át egyáltalán nem karbantartották.
Amikor 1944 őszén egy tesztcsapat ellátogatott a pályára, a kép szívszorító volt. A Firestone titokban végzett teszteket a pályán szintetikus gumiabroncs-kísérletek céljából, és a volánnál a háromszoros Indy 500-győztes legenda, Wilbur Shaw ült. Shaw egy régi Miller autóval átlagosan 100,34 mph sebességgel teljesített köröket - később ezt a futamot élete leghosszabb és leghidegebb nagysebességű próbájának fogja nevezni. De ami igazán emlékezetes maradt, az a pálya állapota volt: rothadó lelátók, erdővé váló belső terület, a téglák illesztései közül növő füvek.
Wilbur Shaw makacs nyomozása

Shaw nem volt olyan ember, aki ezt a képet látva leülne. A háború éveit az ohioi Akronban töltötte, a Firestone repülőgéposztályát irányítva, és nem nézhette tétlenül a pálya sorsát. Körülbelül harminc levelet írt, és partnerségi ajánlatot tett a versenyzéssel kapcsolatban álló cégeknek. Megérkeztek a válaszok, de Shaw észrevett egy problémát: a cégek kizárólagossági terveket szőttek, amelyek kizárták volna a versenytárs termékek tulajdonosait a pályáról. Vagyis a pálya megmenthető lett volna, de a versenyvilág kettéhasadva. Shaw erre lemondott - és ez volt a helyes döntés.
Amikor épp elvesztette reményét, befektető és régi barátja, Homer Cochran említett egy nevet: egy terre haute-i üzletemberét, aki arról volt ismert, hogy nehéz helyzetben lévő jó cégeket vásárol meg, és talpra állítja őket. Tony Hulman. 1945 októberének elején Shaw és Cochran a Hulman & Company irodájában Hulman-nal szemben ült le. Az asztalnál ülő férfi, aki a Clabber Girl nevű sütőpor-márkával tett szert vagyonra, a versenyzés világához egyáltalán nem volt organikus kapcsolata.
Kiemeltek
- Hulman a pályát 1945. november 14-én 750 000 dollárért vásárolta meg - majdnem pontosan annyiért, amennyit Rickenbacker fizetett érte 1927-ben.
- A pályát öt hónapnál rövidebb idő alatt állították helyre, és 1946. május 30-án készült el a 30. Indy 500-ra.
- Az 1946-os versenyt becsült 165 000 néző kísérte figyelemmel.
- A Hulman-George család egészen 2019-ig, Roger Penskének történt eladásáig irányította a pályát.
Ki volt Tony Hulman? Sütőportól a motorsportig
Anton "Tony" Hulman Jr. 1901. február 11-én született a indianai Terre Haute-ban. Indiana-i üzletemberként a Hulman & Company elnöki tisztét töltötte be, és leginkább a Clabber Girl sütőpor-márkáról vált ismertté. Karrierje egyenletes emelkedő vonalat követett: 1924-ben szerzett diplomát a Yale Sheffield Scientific School intézményében, 1926-ban az cég értékesítési igazgatója lett, majd 1931-ben, mindössze 30 évesen, az elnöki székbe ült. Fiatalon, 17 évesen már szolgált az American Red Cross Ambulance Corps kötelékében az első világháborúban.
De miért fektetett volna egy ilyen ember pénzt egy leromlott versenypályába? Hulman motivációi három pillérre épültek: Olyan, mint az otthoni régi biciklit nem eladni, hanem megjavítani és éveken át használni - csak egy kicsivel nagyobb léptékben. A fejében lévő modell világos volt - ahogy a Churchill Downs a Kentucky-é, ugyanúgy az "500"-nek is Indianáé lett volna. Sőt, van egy ironikus részlet is: ugyanebben az időszakban a Churchill Downs is eladó volt, és Hulman elutasította ezt a lehetőséget. Vagyis lehetősége volt választani a két amerikai ikon egyikét, és Indianapolis-t választotta.
Az ügynek az elvoldala is volt. Hulman kijelentette, hogy a pályából nem fog saját zsebébe profitot vinni, hanem minden bevételt az létesítmény megújítására és fejlesztésére fordít. De az üzletemberi logika is teljes volt: a pálya nem veszthetett pénzt. Röviden: nem jótékonyság, hanem hosszú távú, okos tulajdonosi szemlélet. Olyan, mintha a régi biciklit nem adnád el, hanem megjavítanád és éveken át használnád - csak egy kicsit nagyobb léptékben.
Egyetlen nap alatt lezárt üzlet
De hogyan zajlottak a pénzügyi tárgyalások? 1945. november 14-én délelőtt 11.30-kor az Indianapolis Athletic Club Parlor D termében asztalhoz ültek a felek. Két szemben álló fél: egyik oldalon Eddie Rickenbacker, a másikon Hulman. Délután 17.00 körül kezet fogtak - vagyis az üzlet egyetlen ülésben, néhány óra alatt megszületett.
Van egy részlet, ami az árat hihetetlenül méltányossá tette. Rickenbacker 1927. július 31-én a partnereivel együtt 750 000 dollárért vásárolta meg a pályát. Tizennyolc évvel később, ráadásul egy hatalmas felújítási teherrel eladva, csupán ugyanezt az összeget, 750 000 dollárt kérte érte. Arra lemondott, hogy az ő idejében végzett kiadásait - az 1929-es golfpályát, a biztonsági beruházásokat - beszámítsa az árba. Ez volt egyben a pálya sorsa iránti felelősségvállalás gesztusa. (Az eladási ár részleteit soha nem hozták nyilvánosságra teljeskörűen; 750 000 dollár a hitt összeg. A hivatalos nyilvántartásokban az eladás dátuma 1945. november 14-ként szerepel.)
Egy apró lábjegyzet: Azt mondják, hogy Rickenbacker eredetileg maga tervezte újranyitni a pályát közvetlenül a találkozó előtt, de az utolsó pillanatban mégis letett erről a döntéséről. Egyetlen nap különbség a történelemben mindent megváltoztathat.
Csoda öt hónap alatt: Az 1946-os újranyitás
Az aláírás megtörtént, de mi következett utána? Hulman került a pálya elnöki posztjára; Az IMS elnöki és vezérigazgatói tisztségét Wilbur Shaw kapta, az alelnöki posztra pedig T. E. "Pop" Myerst nevezték ki. A társaság megalakult, jöhetett a valóban nehéz munka: felrázni a pályát a versenynapig.
A naptár kegyetlen volt. Öt hónapnál rövidebb idő alatt helyreállították az összedőlt lelátókat, megtisztították a pályát, és versenykész állapotba hozták a létesítményt. 1946. május 30-án futották a 30. Indianapolis 500-at: a becslések szerint 165 000 néző megtöltötte a lelátókat, a győztes autó 4:21:26.70-es idővel és 114,820 mph-os átlagsebességgel ért célba. Még az aznapi pace car is történetté vált - egy Lincoln Continental Cabriolet volt, és a volánnál Henry Ford II ült, aki 100 mph-val vezette az autót.
A legédesebb pillanat azonban Hulmané volt. A verseny reggelén, attól félt, hogy senki sem jön el az évek óta zárva tartott versenyre. Amikor az utcára lépett, a színe megállt a helyében; és amikor a forgalom eltömítette a kereszteződést, megkönnyebbült - a dugó bizonyítéka volt annak, hogy milyen sokan érkeznek. A rendőri kísérettel csak éppen hogy időben ért a pályára. Csak képzeljék el: az a férfi, aki megvásárolta a pályát, épphogy időben érkezik a saját versenyére.
A Hulman-George család hosszú öröksége
A megvásárlás csak a kezdet volt; az igazi történet utána kezdődött. Hulman nem vonta ki a nyereséget a pályából, a bevételt folyamatosan visszaültette a létesítménybe, és Indianapolis lassan kiszabadult a lakóprojektté alakítás vitáiból, és modern óriásarénává alakult át.
Gentlemen, Start Your Engines!
Miután Shaw-t elvesztette egy repülőbalesetben 1954. október 30-án, Hulman a pálya nyilvános arcává vált. A rajtvonalnál elhangzó híres parancs - Gentlemen, start your engines! - hagyományosan ő volt az, aki a verseny reggelein elhangzott. Hulman 1977. október 27-én, az indianapolisi St. Vincent Kórházban, a műtőasztalon halt meg egy megrepedt aortaaneurizma által okozott szívelégtelenség következtében. Utolsó nyilvános megjelenése néhány hónappal korábban, az 1977-es Indy 500-on volt, amikor A. J. Foyttal együtt a pace car-ba ült.
Családi hagyomány és átadás a Penskének
A bot a családban maradt. Hulman 1926-ban vette feleségül Mary Fendrichet, egyetlen gyermekük, a született 1934-es Mari Hulman George a felügyelőbizottság elnökévé emelkedett; 2018. november 3-án, 83 évesen hunyt el. Unokája, Tony George pedig folytatva a családi hagyományt, a létesítmény élén állt. A család jótékonysági tevékenységéről is ismert volt: A Rose-Hulman Institute of Technology 1971-ben kapta ezt a nevet, az Indiana State-i Hulman Center 1973-ban nyílt meg, Terre Haute-ban pedig a Hulman Links golfpálya található.
A korszak lezárása pedig egy új korszakot nyitott meg: A 2019. november 4-én bejelentették, hogy a Hulman-George család eladta az Indianapolis Motor Speedwayet, az IndyCar Series-t és az IMS Múzeumot Roger Penskének. A vételárat nem hozták nyilvánosságra. Tony George értékelése az volt, hogy a család a lehető legtávolabb vitte a pályát.
De Hogyan Mentette Meg Valójában Hulman a Pályát?
A rövid és egyértelmű válasz: Tony Hulman 1945. november 14-én 750 000 dollárért megvásárolta az Indianapolis Motor Speedwayet, amely romos állapotban volt, és a lakótelepi parcellázás sorsára sodródott, a bevételeket a pálya megújítására fordította, és öt hónapnál rövidebb idő alatt helyreállította a létesítményt, így 1946. május 30-án újra lefutott az Indy 500. A felfedezés és a szervezés Wilbur Shaw, a pénz és a vízió pedig Hulman műve volt; ezért a kettőjüket együtt a pálya megmentőiként emlegetik.
A mai napig minden májusban a Borg-Warner Kupáért küzdő versenyzők, az évente megújuló hagyományok és maga az IndyCar lényegében azoknak a megállapodásoknak a folytatásai, amelyeket egy novemberi napon néhány óra alatt írtak alá egy nappaliban. Ha nem lett volna egy szódabikarbona-márka elnöke - nem egy chicagói, bocsánat, indianai üzletember, akinek még rendes angoltudása sem volt -, azaz ha nem lett volna Indiana büszkesége és józan gondolkodása, a Brickyard ma talán egy közönséges városrészt látnánk a helyén. A motorsporttörténet egyik legjobb befektetése volt, és a 750 000 dolláros vételár ma is hihetetlennek tűnik, nem igaz?
Források
- Hulman és Shaw összefogott, hogy 1945-ben megmentse az IMS-t a romlástól
- Indianapolis Motor Speedway története - Tulajdonosok
- Tony Hulman - Wikipedia
- Tony Hulman - International Motorsports Hall of Fame
- Anton Hulman, Jr. - IMS Múzeum Hall of Fame
- 1946-os Indianapolis 500 - Wikipedia
- Hogyan újította fel Tony Hulman és Wilbur Shaw az IMS-t 70 éve
- Tony George szerint a Hulman család elvitte az IMS-t, amennyire csak lehetett - Autoweek
- Az 1946-os Indianapolis 500 pace car-ja - Lincoln Club