Miért feledték el François Isaac de Rivaz hidrogénjárművét?

Az automobil történetének hivatalos elbeszélése 1886-ban kezdődik: Karl Benz megkapja a 37435-ös német szabadalmi számot a gázzal üzemelő Motorwagen-jéhez, és ezzel a korszak lezárást nyer. Pedig e dátumtól pontosan 77 évvel korábban Napóleon Európájában egy férfi összekötött egy sűrített hidrogéngázzal robbanó dugattyút egy kerekű alvázhoz, és a járművet valóban mozgásra bírta. Francois Isaac de Rivaz 1807-es munkája a szikragyújtást és a hidrogén-üzemanyagot jóval a mai motorok előtt egyesítette. De miért törlődött ki ez a kísérlet az automobil történetének fő szövegeiből? A válasz nem egyetlen szó, a "kudarc"; a mérnöki történetnek egy érdekesebb mechanizmusa volt működésben.
A tüzértisztből feltaláló: Ki volt De Rivaz?
Francois Isaac de Rivaz 1752 és 1828 között élt, francia születésű, svájci állampolgárságú feltaláló és politikus volt. A forrásokban hol franciaként, hol svájcként említik; mindkét meghatározás helyes. Ami valójában formálta őt, az a hivatása volt: francia-svájci tüzértisztként a 18. század végén sikeres gőzautókat tervezett, és az ágyúkkal töltött évek megszoktatták elméjével a robbanó töltet dugattyúto löeséjének gondolatát.
Érdemes felvázolni az itt lévő logikai láncot. Egy ágyú a lőpor robbanási energiáját egy lövedékbe továbbítja; De Rivaz kérdése az volt, lehetséges-e ugyanezt az energiát egy dugattyún keresztül egy gépbe, onnan pedig egy járműbe továbbítani. A gőzgépnek ezt az energiát a kazánon kívül kell előállítania és továbbítania. A belső égésű motor ezzel szemben az energiát közvetlenül a hengeren belül szabadítja fel. Ez a különbség volt maga az az építészeti elv, amely mintegy két évszázadon keresztül meghatározza az automobilt.
1804-ben kezdte el a hengeren belüli dugattyút működtető robbanási kísérleteket. Az első tervei egy szivattyú meghajtására szolgáló álló motor voltak; a jármű ötlete a következő lépés volt. 1807. január 30-án Párizsban megkapta a 731-es szabadalmát, és még abban az évben kísérleti prototípus-motorját egy kocsiba helyezve rövid távot vezetett. Ez volt a belső égésű motorral hajtott első ismert jármű.
Kiemelt tények
- De Rivaz 1807. január 30-án megkapta a 731-es számú hidrogénmotor-szabadalmát; 77 évvel Benz szabadalma előtt.
- Az 1813-as "grand char mécanique" kb. 1 tonna súlyú és 6 méter hosszú volt.
- A vevey-i kísérletben a jármű 300 kg teherrel és négy személlyel 9 százalékos lejtőn 26 métert haladt.
- Az 1813-as jármű motorja 1,5 méteres hengerrel és 97 cm dugattyúúttal működött.
- A 1600 cc-s Benz Motorwagenhez képest kísérleti prototípus maradt.
Hogyan működött a motor: A technikai architektúra anatómiája

Amikor modern szemmel vizsgáljuk De Rivaz motorját, a mai motoroktól nagyon eltérő energiaátviteli logikával találkozunk. A rendszerben nem volt vezérlőmechanizmus; az üzemanyag-keverék beadása és a gyújtás teljesen kézi vezérlésen alapult. Ez a legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy a gép inkább egy két személyes művelet volt, semmint automobil.
Üzemanyag-ellátás és gyújtás
A sűrített hidrogéngázt a csőhöz csatlakoztatott hordtarályban tárolták; az oxigént pedig külön levegőbemeneten keresztül, a légkörből biztosították. A gáz és a levegő megfelelő ciklusidőpontban történő bejuttatását kézzel működtetett szelepekkel végezték. A kipufogó oldalon egy kézi karral mozgatott, ellenkező irányú második dugattyú távolította el a kipufogógázokat, szívta be a friss keveréket, és vezérelte a szelepeket. A gyújtáshoz egy Volta-cella állított elő elektromos szikrát a hengeren belül, egy kívülről megnyomott gombbal. Volta elemének réz- és cinkkorongokból álló halmaza volt, savba áztatott gyapjuval elválasztva, és először termelt használható egyenáramot; Volta maga Napóleonnak mutatta be találmányát a korabeli időkben. De Rivaz azonnal felismerte az elektromosság lehetőségét a hidrogén pontos időközönkénti gyújtásának módszerében, az áram ki- és bekapcsolásával. Vagyis az elektromos szikragyújtást a gőzkorszak közepén, Napóleon korában próbálták ki.
Energiaátvitel: Rugóként Működő Dugattyú
A motor legkülönlegesebb jellemzője az energiaátvitel volt. A robbanás szabadon felfelé lökte a függőleges henger nehéz dugattyúját; a dugattyú magas helyzetbe emelve rugóként tárolta az energiát. Majd saját súlyánál fogva leereszkedve egy reteszes és csigáslánc-rendszeren keresztül, az első kerekekhez kapcsolódva húzta a járművet. Vagyis a meghajtás nem a robbanás pillanatnyi lökéséből, hanem a dugattyú súlyának szabályozott leereszkedéséből származott. Ez azt jelentette, hogy a mai főtengely és hajtórúd mechanizmusának munkáját a gravitációra bízták; ez hatékonyság szempontjából törékeny megoldás volt.
1813-as Vevey-i Kísérlet: A "Grand Char Mécanique" számokban
De Rivaz 1813-ban egy sokkal nagyobb kísérleti járművet épített, amelyet "grand char mécanique"-nek nevezett. A rögzített kísérletet a svájci Vevey városában végezték, és az eredmény mérhető adatokkal jutott el napjainkig.
| Jellemző | De Rivaz-jármű (1813) | Benz Patent-Motorwagen (1886) |
|---|---|---|
| Hosszúság | 6 m | - |
| Kerekátmérő | 2 m | - |
| Súly | Körülbelül 1 tonna | - |
| Hengerhossz / fordulat | 1,5 m henger, 97 cm lökethossz | 1600 cc, 0,75 LE |
| Végsebesség | 3 km/h (a Vevey-i kísérletben) | Körülbelül 13 km/h |
| Szabadalom | Sz. 731, 1807. január 30. | DRP-37435, 1886. január 29. |
A kísérletben a robbanókeverék körülbelül 2 liter kövérgázból és 10-12 liter levegőből állt. A jármű, 300 kg kővel és tűzifával megrakva, négy személlyel, körülbelül 9 százalékos lejtős úton óránként 3 kilométeres sebességgel 26 métert haladt; minden dugattyúlökésnél a jármű 4-6 métert tett meg. Vagyis ahhoz, hogy a vezető megtévesse a 26 méteres távolságot, többször újra kellett adnia a keveréket, működtetnie kellett a szelepeket, és meg kellett gyújtania a szikrát. A hosszú ideig az elbeszélésben keringő "körülbelül 100 méter" kifejezés nem a rögzített Vevey-i adatra, hanem egy 1985 körül épített, működő replika egy bemutatón történő, körülbelül 100 méteres mozgatásán alapul; néhány történelmi oldal összemosva közölte ezt a két eltérő esetet. A mért valós érték 26 méter.
Miért Nem Volt Kereskedelmi Sikere?
Egy prototípus történelembe írása és a piac általi elfogadása közötti távolság a De Rivaz példáján minden nyersességében látható. A kudarc okai nem redukálhatók egyetlen hibára; négy külön réteg rakódott egymásra.
- Mérnöki réteg: A kézi üzemanyag- és gyújtáskezelés, az energiatárolást a dugattyú súlyára bízó erőátviteli architektúra és az időzítési mechanizmus hiánya azt eredményezte, hogy a jármű távol állt attól, hogy folyamatos és megbízható közlekedési eszköz legyen. Az intézmények közötti értékelések egyértelműen sikertelennek találták a jármű tervezését.
- Tudományos klíma: A Francia Tudományos Akadémia úgy vélte, hogy a belső égésű motor soha nem fogja tudni felvenni a versenyt a gőzgép teljesítményével. Az intézményesített tudomány ezt a határozott ítéletét távol tartotta a tőkét és a képzett kézműveseket ettől az iránytól.
- Környezeti közömbösség: A kor kortársai közül csak nagyon kevesen vették komolyan a munkát. Nem volt piac, amelyre publikálni lehetett, és nem volt gyártói bázis, amelytől másolni lehetett.
- Maga a hidrogén: A hidrogén sokkal könnyebben meggyullad, mint a benzin, és a korai gyújtás problémája a hidrogénmotorok esetében máig nagy. Ez a probléma az 1807-es anyag- és gyártástechnológiával nem volt kezelhető.
Egy tovább vita tárgya maga az "első" státusz volt. Még ugyanabban az évben, 1807. július 20-án a Niépce fivérek, Nicéphore és Claude szabadalmat kaptak a Pyreolophore nevű belső égésű motorra, amely vízsugár-reakcióval hajtott csónakot. Bár De Rivaz szabadalma hat hónappal korábbi volt, az máig vitatott, hogy melyik tervezést kell "elsőnek" tekinteni.
Miért Nem a De Rivazra Épült a Benz?
A belső égés elvét valójában a 17. században írta le Christiaan Huygens egy puskaporral működő motorterv javaslatával, de nem talált gyakorlati alkalmazást. Ebben a láncban De Rivaz helye egyértelmű: az első név, aki az ötletet a hengerre és a kerékre vitte. Ezt követően Étienne Lenoir az 1860-as években Párizsban fejlesztette ki a Hippomobile-t, amelyet az első gyakorlati automobilnak tekintenek magasfeszültségű gyújtógyertyás gázmotorral; Lenoir vette át az elektromos szikragyújtást, amelyben De Rivaz járt élen. De a Lenoir-motor nagyon hatástalan volt, mert a levegő-üzemanyag keveréket nem tömörítette az égés előtt.
A kritikus ugrás Nikolaus Ottótól jött. Otto 1861-ben készítette el első belső égésű motorát, és 1876-ra ez a terv tömörítést tartalmazó, hatékony négyütemű motorrá fejlődött; Otto egyben megalapította a Deutz céget is. A tömörítés a termodinamikai hatásfok kulcsa, és pontosan ez hiányzott a Lenoir-De Rivaz vonalon. Benz pedig erre a hatékony motorarchitektúrára építette az első gyakorlati automobilt: a 1600 cc-s, 0,75 lóerős Motorwagen körülbelül 13 km/h sebességet ér el, és 1888-ban a világ első sorozatgyártású automobiljává vált. Benz sikere nem a szellemi tulajdonlásban rejlett, hanem abban, hogy mint az ötletet megtervező, megvalósító és kipróbáló első feltaláló, gyakorlati egésszé formálta azt. A cégtörténeti oldalak olyan elődként említik De Rivaz-t, Lenoir-t és Siegfried Marcus-t, hogy némelyikük munkája csak a papíron maradt, mások pedig olyan, embert nem szállító, kis, önállóan mozgó kocsikat készítettek; Benz különbsége ez.
Adott válasz: Miért feledkezett meg róla a történelem?
A rövid és egyértelmű válasz a következő: De Rivaz motorját sem a tudományos intézmények, sem a piac nem fogadta el, mert helyes elveket valósított meg rossz architektúrával; technikai öröksége viszont Lenoir-n keresztül szikragyújtásként él tovább, nem járműként. A történelem emlékezete nem az ötleteket, hanem a működő rendszereket jutalmazza. Benz Motorwagen-je az "első gyakorlati autóként" vonult be a mérnöki történelembe, mert mérhető teljesítményével valódi használhatóságot kínált; De Rivaz járműve viszont egy 26 méteres kísérletként maradt meg.
Ma a hidrogén belső égésű motorok ismét napirenden vannak. De Rivaz története ebben a kontextusban tanulságértékű: nem elég, ha a technológia ötletszinten korai, az anyagoknak, a gyártásnak és az intézményi elfogadásnak egyszerre kell beérnie. Az a férfi, aki 1807-ben 77 évvel megelőzte korát egy ötlettel, éppen azért feledkezett meg róla a történelem, mert nem várhatta meg ezt az érést; ehhez képest a mai hidrogénmotor-viták eredete mindmáig a vevey-i út azon 26 méteréig nyúlik vissza.