Lenoir motorja: belső égési kísérletek Ottó előtt

1860 januárjában Párizsban egy zománcozó szabadalmat kap egy furcsa, gőzgéphez hasonló motorra. Étienne Lenoir gépe lesz a történelem első kereskedelmi szempontból életképes belső égésű motorja; azok, akik pénzzé tették, és akik belőle ihletet merítettek, letették az első köveit annak az útnak, amely idáig vezetett, hogy ma még a négyütemű motorról beszélünk. De Lenoir története nem ennek a történetnek a kezdete, hanem az eredménye. Fél évszázaddal korábban, 1807-ben egy hidrogénnel hajtott autó már elindult az úton. 1826-ban egy vermonti feltaláló szabadalmaztatott egy karburátorszerű berendezést. Miért nem valósultak meg ezek a korai kísérletek, és Otto négyütemű megoldása pontosan hogyan épült rá erre az örökségre?
A Lenoir-motor: Gázt égető gőzgép
Étienne Lenoir 1822-ben született Belgium francia nyelvű részén, és 16 évesen ment Franciaországba; foglaltsága a fémzománcolás volt. Mérnöki zsenialitása nem korlátozódott a motorra: 1847-ben egy zománceljárást, 1851-ben az elektroformálást, 1853-ban az elektromos vasúti féket, 1865-ben pedig egy automatikus távírót, amely a tőzsdei árfolyamközlők előfutárának tekinthető, szabadalmaztatott.
Valódi munkája az 1860. január 24-én bejegyzett szabadalomra épült: olyan motorra, amely a gáz égése révén kitáguló levegővel működik. Mechanikai architektúrája szokásos volt - vízszintes, duplaműködésű, közvetlenül egy gőzgép hasonlított. Mivel a dugattyú mindkét oldalán teljesítmény termelődött, valójában egy két hengeres motornak felelt meg. A gyújtás pedig a korabeli szokásokhoz képest meglepően modern megközelítés volt: egy akkumulátor és indukciós tekercs, egy csúszó elosztó és két gyújtógyertya.
A számok a motor állítását és határát is mutatják. Körülbelül 18 literes térfogatú henger 130 fordulat/perc mellett mindössze 2 lóerőt termelt; a hatékonyság a 4,5-5% sávban volt. Ennek oka mérnöki szempontból egyértelmű: a motor égés előtt semmilyen sűrítést nem végzett. A levegő és a gáz külön-külön szívódott be, és a hengerben keveredett - ezért állította Lenoir, hogy ez nem közönséges gázmotor - de az égés tömörítetlen, azaz alacsony sűrűségű keverékben zajlott.
A legfontosabbak
- A Lenoir-motor az első belső égésű motor, amelyet 1860. január 24-i szabadalommal kereskedelmi célra alkalmaztak.
- 18 literes térfogatból 2 LE @ 130 fordulat/perc, és mindössze 4,5-5% hatékonyság - mert nincs sűrítés.
- 1807-ben a Niépce fivérek Pyréolophore-ja és de Rivaz hidrogénjárműve már 53 évvel Lenoir előtt létezett.
- Otto 1876-os négyütemű motorja bekapcsolta azt a sűrítést, amelyet Lenoir hiányában hagyott.
Kereskedelmi eredmények és a gyártási számok bizonytalansága
1859-ben megalakult a Société des Moteurs Lenoir; azonban a társaság körülbelül 4000 részvényéért soha nem fizettek osztalékot. A motor ennek ellenére eladott és licencelt volt: Angliában a Reading Iron Works körülbelül 100 darabot gyártott, két német társaság és a New York-i Lenoir Gas Engine Company (fél lóerő 500 dollárért, 4 lóerő 1500 dollárért) belépett a piacra; Párizsban a Marinoni és a Lefebvre lettek a legnagyobb gyártó vállalkozások. A teljes gyártási mennyiségről nem adható pontos szám: a rendelkezésre álló számítások tág skálán mozognak: 1865-ig 143 párizsi eladástól, egy éven belül 380 gyártott darabon és 400-500-ös sorozatokon át egészen az 1500-ig felkúró számokig. A különbség oka részben a definíció: az eladott, a legyártott és a licenc alapján gyártható motorok külön-külön számítódnak.
A motor mérnöki problémái viszont vitathatatlanok: a tömörítés hiánya alacsony üzemanyag-hatékonysághoz, a túlmelegedés a szelepek beragadásához vezetett. A zaj, az akkumulátor töltésének nehézsége és a gyújtógyertya karbantartása szintén mindennapi gondok voltak. Hasonló méretű gőzgép gazdaságilag ésszerűbb volt - vagyis a versenytársához képest nem volt tehetetlen, de előnye sem volt. 1863-ban a Párizsi Gáztársaság átvette a motort, és Lenoir-nak nyugdíjjárandóriot biztosított. Lenoir díjat nyert az 1862-es londoni kiállításon, 1881-ben Becsületrendet kapott; azonban 1900-ban szegénységben halt meg.
Lenoir valóban az első autót készítette el?
Ez a kérdés a francia-német historiográfiai versengés legkényesebb pontja, és a bizonyítékok gyengék. Lenoir 1897-ben egy autósmagazinban elmesélte, hogy 1863-ban motormeghajtású járművet vezetett Joinville-le-Pont és Párizs között. A Francia Autóklub 1900-ban arra a következtetésre jutott, hogy az első autós utat 1862 májusában tették Párizs és Vincennes között. A két állítás dátumai azonban egymásnak ellentmondanak, és ez az inkonzisztencia gyanússá teszi a történetet; annál is inkább, mivel az 1860-as dátumú járműön kívül semmilyen más bizonyíték nincs, és maga Lenoir sem hangoztatta ezt az állítást életében. Az erős vélemény szerint az utólag felhozott elbeszélés propagandafogás volt.
Az irónia nagy: az 1903-1911 közötti Selden szabadalmi perben Ford a Selden-szabadalom elleni védekezésében Lenoir 1860-as motorára hivatkozott - a technológia közkinccsé válásának bizonyítékaként. Viszont nyilvánvaló, hogy az első autó kérdésére a definíció bizonytalansága miatt soha nem lehet pontos választ adni.
Amit Lenoir után maradt: Öt úttörő 1807-től 1865-ig

A belső égésű motor gondolata jóval megelőzte Lenoir szabadalmát. Lenoir 1864-es kereskedelmi brosúrája is elismerte, hogy a motor elődökre épült: Robert Street dugattyúja, Philippe Lebon kettős hatása, de Rivaz gyújtása, Samuel Brown hűtése. Az alábbi táblázat a visszafelé menő vonal gerincét mutatja be.
| Feltaláló / Név | Dátum | Hozzájárulás |
|---|---|---|
| Niépce fivérek | 1807. július 20. | Pyréolophore; porrobbanásokkal működő dugattyú-hengers rendszer |
| Francois Isaac de Rivaz | 1807. január 30. | Hidrogén tüzelésű, elektromos gyújtású motor; ugyanabban az évben járműre szerelték és rövid utat tett vele |
| Samuel Morey | 1826. április 1. | Az első belső égésű motor szabadalma az USA-ban; korai, karburátorszerű szerkezet |
| Barsanti és Matteucci | 1853 (első motor) | Szabadon dugattyús, atmoszferikus motor; 1856-ban kéthengeres, 5 LE-s változat |
| Étienne Lenoir | 1860. január 24. | Az első kereskedelmileg életképes belső égésű motor |
| Pierre Hugon | 1865 | Lenoir-hoz hasonló, de lánggyújtású és vízbefecskendezéses hűtésű motor |
Pyréolophore és De Rivaz: Az 1807-es két szabadalmaztatott út
1807 közepén Napóleon szabadalmat adott a Pyréolophore-ra Nicéphore és Claude Niépce testvéreknek. Az elv a mainaptól eltért: ellenőrzött porrobbanások. Először a Lycopodiumnak nevezett páfránymag-sporokat, majd szén és gyanta keverékét használták üzemanyagként; a dugattyú-henger rendszert annyiszor működtették, hogy egy gőzhajót tudjon hajtani. Ugyanezen év januárjában a svájci Francois Isaac de Rivaz megkapta a 731-es francia szabadalmat: az első hidrogénnel működő és villamosan gyújtott belső égésű motor. De Rivaz még ugyanabban az évben beültette a motorját egy kocsiba, és rövid távot megtett vele; az üzemanyag egy hőlégballonban tárolt hidrogén volt. Ma már az autógyártók hivatalos történelmi oldala is úttörőként említi ezt az 1807-es járművet és Lenoir motorizált kísérletét.
Morey és Barsanti-Matteucci: Különböző paradigmák
A vermonti Fairleeből származó Samuel Morey az 1822 és 1830 között fejlesztett motorjára 1826. április 1-jén megkapta az USA-ban a Gas or Vapor Engine szabadalmat - ez az ország első belső égésű motorra adott szabadalma. A motor tömörítés nélküli volt, de folyékony üzemanyagot használt, és egy karburátorszerű korai berendezéssel rendelkezett; Azt tartják, hogy Morey több mint 4000 kísérletet végzett, és egy járművet is épített. Kevésbé ismert, de technikailag legérdekesebb ág az olasz pap, Eugenio Barsanti és Felice Matteucci mérnök útja. Barsanti kísérletei 1843-ig nyúlnak vissza; 1853-ban megépítették az első motorjukat, 1856-ban egy kéthengeres 5 lóerős változatot, néhány évvel később pedig egy ellenkező irányban működő, kettős dugattyús motort. A szabad dugattyús atmoszférikus tervet a robbanások visszarúgó hatásának csökkentésére gondolták - ez az oka annak, hogy ma az ellen-dugattyús motor architektúra szellemi atyaként emlegetik őket.
Miért sikultak el ezek a korai motorok?
Nincs egyetlen ok; van egy közös hiányosság. A Hugon-motor Lenoir legnagyobb fájdalmaiba fogott bele - a lánggyújtás megoldotta az akkumulátor problémáját, a hengerbe fecskendezett víz pedig a túlmelegedést. De egyikük sem tudta legyőzni a nulla tömörítést, amely a hatékonyság fő ellensége. A tömörítetlen keverék alacsony teljesítményt jelent hengerenként; az alacsony teljesítmény nagyobb hengert és több üzemanyagot jelent ugyanahhoz a munkához. Egy motor, amely 18 litrból 2 lóerőt ad, ennek az egyenletnek a vesztes oldala. Ha ehhez hozzávesszük a karbantartási terhet, a zajt és az üzemanyag-ellátást, a kiforrott gőzgépvel való verseny lehetetlenné vált. Eredmény: az ötlet helyes volt, a ciklus hiányzott.
Otto négyütemű megoldása: A hiányzó darab megtalálása
Nikolaus Otto az első négyütemű belső égésű motor megépítőjeként ismert 1876-ban. A ciklus négy lépése - szívás, tömörítés, teljesítmény és kipufogás - ma alapvető mérnöki tudás, de a forradalmi a második lépés volt: Otto és Langen megalkotta az első motort, amely sikeresen tömörítette az üzemanyag-keveréket az égés előtt. A sűrített töltésű, gázzal működő négyütemű körfolyamatot ma Otto-ciklusnak nevezik, és pontosan az, ami Lenoir munkájából hiányzott.
Ez az egyetlen különbség mérhető ugrást eredményezett a számokban: a sűrítés az üzemegységből nyert munkát többszörösére növelte, és a motort gazdaságilag összehasonlíthatóvá tette a gőzgépével. Érdekes lábjegyzet, ami magát Lenoirt illeti: Lenoir sem adta fel. Az 1880-as években kipróbált egy szelepes, sűrítéses négyütemű motort, és az üzemanyag-felhasználásban akár 300%-os javulást ért el; a motorját a Mignon and Rouart gyártotta. Vagyis az első feltaláló látta és elfogadta azt a megoldást, amely a saját örökségére épült.
Az örökség: Otótól máig húzódó vonal
Ez a fél évszázad Karl Benz és Nikolaus Otto előtt a mérnöki történelem tipikus mintáját mutatja: előbb jön a koncepció, a helyes körfolyamatot sokkal később fedezik fel. De Rivaz a hidrogént és az elektromos gyújtást, Morey a folyékony üzemanyagot és a karburálást, Barsanti-Matteucci a szabad és az ellenpistonos megoldást, a Niépce fivérek a por-üzemanyagot, Lenoir pedig a kereskedelmi forgalomba hozatalt próbálta ki. Mindenki egy darabka volt; amiből hiányzott, az a sűrítéssel teljessé tett négyütemű körfolyamat volt. Éppen ezért még mindig érvényes a sok hangú válasz arra, ki találta fel először a belső égésű motort: attól függően, hogy ki honnan nézi, szóba jön 1807 Niépce-je vagy de Rivaz-ja, 1826 Morey-je, az 1850-es évek Barsanti-Matteucci-je vagy 1860 Lenoir-je. Egyetlen mondatban azonban mindenki egyetért: az égés előtti sűrítést bevezető Otto-ciklus az első találmány helyes formájaként megnyerte az ipart.
Ha ma egy autó motorterébe néz - hengerszám, szeleparchitektúra, gyújtási és üzemanyag-befecskendezési rendszer -, mindazt látja, ami az 1807 és 1876 között megtett lépések felhalmozódott eredménye. Lenoir motorja ennek a vonalnak a kereskedelmi kiindulópontja volt; sikere éppúgy, mint kudarca, megmutatta Ottónak, mit kell tennie.
Források
- Étienne Lenoir | Research Starters - EBSCO
- Étienne Lenoir | Britannica
- Birth of an idea: Etienne Lenoir - Accelleron Charge Magazine
- The Lenoir gas engine: Monaco Patents
- Étienne Lenoir - The Motor Museum in Miniature
- Barsanti-Matteucci motor - Wikipedia
- Samuel Morey - Britannica
- De Rivaz motor - Wikipedia
- Pyréolophore - Wikipedia
- Négyütemű motor - Wikipedia