Féldízel: Hornsby-Akroyd Olajmotor

Amikor 1892-ben két motort telepítettek egy vízműbe az angliai Fenny Stratford kisvárosában, Rudolf Diesel még mindig az első szabadalma beadása után próbálta tökéletesíteni a motorját. Ezek a motorok Hornsby-Akroyd olajmotorok voltak, amelyek nehéz olajjal, elektromos gyújtás nélkül, órákon át megszakítás nélkül működtek. Ma, amikor a világ millióinak járműveiben lapuló, kompressziós gyújtású motor történetét elmesélik, a név szinte mindig Diesel; mégis ugyanezen technológia gyökereiben ott egy brit feltaláló, aki évekkel Diesel sorozatgyártású motora előtt a terepen volt: Herbert Akroyd Stuart.
De vajon a Hornsby-Akroyd valóban a dízeli előfutára volt, vagy a belső égésű motor történetében egy különálló út? A kérdésre adott válasz akkor válik egyértelművé, amikor a két tervezés gyújtási elveit egymás mellé tesszük.
Herbert Akroyd Stuart és a Bletchley-i kísérletek
Herbert Akroyd Stuart 1864. január 28-án született a yorkshire-i Halifaxban. Első szabadalmát már 22 évesen, 1886-ban szerezte meg; kísérleteit apja Bletchley-i vas- és bádogüzemének műhelyében végezte. Célja az volt, hogy a korabeli városi gázzal működő motorokkal ellentétben olyan belső égésű motort tervezzen, amely a nehezen beszerezhető és olcsó nehézolajokat is elégíti.
A kritikus lépés 1890 májusában érkezett: Akroyd Stuart Charles Richard Binney-vel együtt beadott, 7146 számú szabadalmában meghatározta a merev befecskendezés elvét, amelynél az üzemanyagot közvetlenül permetezik be. Ez az elv pontosan az a megoldás, amelyet ma a legtöbb modern dízelmotorban használnak, és Diesel 1893-as szabadalma beadásakor már bevált technikaként állt előtte.
A gyártást a granthami székhelyű Richard Hornsby & Sons vállalta. A licencszerződéssel "Hornsby Akroyd Patent Oil Engine" néven gyártásba került motor 1891. június 26-án lépett sorozatgyártásba; az első kereskedelmi értékesítések 1892. július 8-án valósultak meg.
Kiemelt tények
- A Hornsby-Akroyd az első, nehézolajjal működő kereskedelmileg sikeres belső égésű motor tervezés.
- A gyártás 1891-ben kezdődött; hat évvel Diesel első sikeres motora előtt.
- 1891 és 1905 között összesen 32 417 motort gyártottak.
- A merev üzemanyag-befecskendezés elvét meghatározó szabadalmat 1890 májusában szerezték meg.
- Az eredeti tervezés kompresszióaránya mindössze 3:1 - 5:1 között volt; a gyújtás a párologtató kamrából származott.
Hogyan működött a forró izzó?

A Hornsby-Akroyd négyütemű motor volt, de gyújtási elve alapvetően eltért a mai dízeltől. A hengerfejre szerelt, keskeny nyakkal a hengerhez kapcsolt külön égéstér - a vaporiser, vagyis párologtató - a tervezés szíve volt. A szívási fázisban, miközben a levegő a hengerbe jut, az olaj ebbe a párologtatóba permetezik; a tömörítési fázisban a keverék a forró falakkal érintkezve öngyullad. Az elgázolt gázok áthaladásakor a keskeny nyakon erős turbulencia keletkezik, és az égés a hengerben fejeződik be.
A kulcspont itt a kompresszióarány alacsonysága: a források szerint 3:1 és 5:1 között változó ez az érték nem volt képes a tömörítés végén a levegő hőmérsékletét önmagában begyújtásra alkalmas szintre emelni. Ezért a motor a később kifejlesztendő valódi dízeltől elkülönülő hot-bulb vagyis izzófejes családba tartozott, és "félig dízel"-nek is nevezték.
A hidegindítás problémáját gyakorlati megoldással kezelték: a párologtató kamrát a működés megkezdése előtt általában kerozin fáklyával kívülről fűtötték fel, és miután a motor maga termelte meg a hőjét, a lángot eloltották. Ahogy nőtt a terhelés, az izzófej hőmérséklete emelkedett, a gyújtás korábbra tolódott; ennek kiegyensúlyozására vizet csepegtettek a levegő beáramlásába. A motorok jellemzően 50-300 rpm tartományban működtek a leghatékonyabban.
A mezőről a világítótoronyig: A motor elterjedése
A Hornsby-Akroyd azonnal kereskedelmi sikert aratott. Az oka egyszerű volt: a városi gázhálózattól távoli üzletek számára szén- vagy fatüzelésű gázfejlesztő nélkül is működhetett, és nem hordozta a gőzgép által megkövetelt külön biztosítási és engedélyezési terheket. A korszakban a benzint rendkívül gyúlékonynak tartották, szállítása és tárolása jogi korlátozások alá esett; ezért az olajmotorokat "biztonsági motorként" forgalmazták, és széles üzemanyag-skálát, a nyersolajat is beleértve, elbírták.
Az első két gyártott motort 1892 májusában a great brickhill-i vízműnél, Fenny Stratfordban telepítették fel, és 1923-ig rendszeresen üzemelt. Az 1893-ban a cambridge-i kiállításon első díjat és a chicagói Világkiállításon olajmotor-díjat nyert tervezés hamarosan világszerte referenciákat gyűjtött: a Tádzs Mahal, a gibraltári szikla és a Szabadság-szobor Hornsby-Akroyd motorokkal világított. Guglielmo Marconi első transzatlanti rádióadását tápláló generátor is ezzel a motorral működött, mivel nem volt gyújtórendszere, így nem termelt rádiózajt.
A mezőgazdasági és ipari elterjedés még lenyűgözőbb volt. 1896-ban az első olajtraktort és az első kereskedelmileg sikeres olajmozdonyt ezzel a motorral szerelték fel. 1905-ben egy 20 lóerős Hornsby-Akroyd traktort lánctalpakka alakítottak át, így született meg a világ első teljes lánctalpas járműve. 1891 és 1905 között vízszintes és függőleges, álló és hordozható formákban összesen 32.417 motort gyártottak.
A tervezést nemzetközileg is lemásolták: az Egyesült Államokban a De La Vergne 1893-ban licencet vásárolt, és a Model HA-t 1910-ig gyártotta; Skandináviában a Bolinders és hasonló gyártók mezőgazdasági és tengerészeti célokra fejlesztettek motorokat ugyanazon az elven. A Hornsby 1903-ban megépítette az első V-alakú dízelmotort, majd 1918-ban egyesült a Rustonnal, így létrejött a Ruston & Hornsby.
A Hornsby-Akroyd és a dízelmotor összehasonlítása
A két tervezés különbsége egyetlen szempontra redukálható: ki indítja el a gyújtást? A Diesel motorjában a levegő a 15:1 és 20:1 közötti tömörítési aránnyal öngyújtási hőmérsékletre melegszik fel, az üzemanyagot pedig a tömörítés legfelső pontján, nagy nyomású befecskendező szivattyúval porlasztották be. A Hornsby-Akroyd esetében az üzemanyagot a szívászi elején alacsony nyomáson juttatták a párologtatóba, a gyújtást nem a kompresszió hője, hanem az izzó meleg fala biztosította.
| Jellemző | Hornsby-Akroyd (1891) | Diesel motorja |
|---|---|---|
| Gyújtás | Érintkezés a meleg izzó fallal | Csak a kompresszió hője |
| Kompresszióarány | 3:1 - 5:1 | 15:1 - 20:1 |
| Üzemanyag-befecskendezés | A szívászi elején, a párologtatóba | A kompresszió tetőpontján, magas nyomáson |
| Első gyártás / első sikeres motor | 1891-es gyártás, első értékesítés 1892 | Fejlesztés 1893 és 1897 között |
| Üzemsebesség | Jellemzően 50-300 rpm | Magasabb hatásfok, magasabb fordulatszám |
A hatásfokkülönbség foglalta össze ezt a táblázatot. Diesel 1897-ben az első sikeres tesztet végző motorja az elméleti hatásfok 75 százalékát érte el; ez látványos ugrás volt a korszak körülbelül 10 százalékos hatásfokú motorjaihoz képest. A Hornsby-Akroyd viszont lassú égés, alacsony hatásfok és a dízelnél rosszabb üzemanyag-gazdálkodás által korlátozott volt.
Ezzel szemben a gyakorlatosság oldalán az olajmotor hosszú időn át előrébb járt. Az alacsony kompresszióaránynak köszönhetően kicsinyíthető és hordozhatóvá tehető volt; Diesel levegő-befecskendezéses rendszere pedig terjedelmes berendezést és drága licencszerződéseket igényelt. Ha az alacsonyabb minőségű olaj körülbelül fele ára is beszámít, sok vállalkozás számára a logikus választás a Hornsby-Akroyd volt. Ez a méret- és költségelőny, amely az első dízelek számára lehetetlen lett volna, a motor 1891 és 1905 közötti kereskedelmi sikerének mozgatórugója volt.
Az úttörői vita: Ki mit talált fel?
Az ügy jogi és technikai oldalán szürke zónák vannak. Akroyd Stuart maga állította, hogy ő a kompressziógyújtású olajmotor feltalálója; azon komoly vita alakult ki, hogy ki találta fel először a kompressziógyújtású olajmotort. A vita Diesel javára dőlt el, aki fejlesztői munkájával érdemelt ki elismerést, míg Akroyd Stuart nagyrészt feledésbe merült.
A történelmi értékelés viszont két pólus köré tömörül. Az egyik nézet szerint Akroyd Stuart valóban a dízelt találta fel: a szabadalmak 1890-ben születtek, a gyártási motor hat évvel korábban volt a terepen, mint Diesel működő példánya, és a szilárd befecskendezés elve a modern dízelek által használt megoldás volt. A szemben álló nézet szerint a két konstrukció valójában különböző lények: az egyik előkamrás, szilárd üzemanyag-befecskendezést és kompressziógyújtást végül egyesítő párhuzamos út volt. Hogy Diesel 1893-ban Berlinben beadott első szabadalma szénporos üzemanyagra készült, és konstrukciója az izobár égés elvén nyugodott, a két találmány független alapjait mutatja.
Miért feledkezett meg egy mellékút?
Az olajmotor színről való lelépése technológiai szükségszerűség volt. A szabadalom 1904-ben lejárt, és a Ruston is elkezdték gyártani az azonos elveken alapuló motorokat. Az igazi csapás azonban az első világháborúból érkezett: a háborús évek gyakorlativá tették a dízelmotor-technológiát, és az olajmotor piaca gyorsan összezsugorodott. A Ruston & Hornsby egészen az 1930-as évekig folytatta az ilyen típusú motorok gyártását, kizárólag a Brit Birodalom távoli területei számára. A Hornsby 1912-es L típusú motorja - 3,9 x 5,5 hüvelyk hengerátmérővel, 6 LE teljesítménnyel 260 fordulatszámnál és körülbelül 121 lb-ft nyomatékkal termelő modell - 1934-ig, 1918-tól kezdve Ruston & Hornsby márkanéven élt.
Akroyd Stuart feledésbe merülésében a motor saját kategorikus helyzete is meghatározó volt. A forró izzótípusú motorokat "félig dízelmotorként" sorolták be, amelyek a teli sűrítéses gyújtású dízelmotorrá válás előtt az párologtató külső fűtését igényelték; átmeneti technológiaként tekintettek rájuk. Míg Diesel nevét egyetemesen ismerik, Akroyd Stuartot a nagyközönség szinte egyáltalán nem ismerte.
Mégis a mérnöki örökség egyértelmű: a modern olajmotorok nem Diesel légspréyes befecskendezését, hanem Akroyd Stuart olajpumpás spréyes befecskendezését és állandó térfogatú égési módszerét használják. Az 1937-ben a Nature folyóiratban megjelent értékelés szerint a ma használt milliónyi teli sűrítéses gyújtású olajmotor két feltaláló - akik szabadalmait 1890-ben, illetve 1892-ben szerezték - kezdeti munkáiból származik.
Eredmény: Előfutár vagy külön út?
A kérdésre adott őszinte válasz ez: A Hornsby-Akroyd a mai értelemben nem volt dízelmotor; gyújtását nem a sűrítésből, hanem egy forró égéstérből nyerte, és hatásfoka messze elmaradt Diesel szintjétől. Ugyanakkor a dízelmotor elválaszthatatlan részeivé vált előkamra-koncepció, a szilárd tüzelőanyag-befecskendezés és a nehéz olajjal történő gyakorlati üzemeltetés 1891-ben már a terepen bizonyítva volt. Akroyd Stuart nem feltalálta a dízelmotort; a mai napig minden dízelmotorban élő megoldások egy részét Diesel előtt hozta létre. Ezért a "dízel előfutára" megnevezés nem túlzás, hanem mértékletes mérnöki elismerés - és Herbert Akroyd Stuart neve lassan visszanyeri a megérdemelt helyét a belső égésű motor történetének e mellékútján.