Miért nem vált be az első elektronikus befecskendezés, az Electrojector?

1957 nyarán Detroitben bejelentettek egy opciót, amely az American Motors Rambler Rebel típusára 395 dollárért rendelhető volt: A Bendix Electrojector. Ez a rendszer minden hengernek saját injektort adott, az üzemanyagot pedig egy elektronikus vezérlőegység irányította; elvileg mindent tudott, amit a karburátor nem. A vevő kezébe azonban egyetlen darab Rebel sem jutott el. Az autózás történetének egyik legérdekesebb mérnöki kudarca nem az első lépésnél történt, hanem abban, hogy az ötlet teljesen helyes volt, csak az időzítés rossz.
Ez az oldal az Electrojector bukásának okát boncolgatja. Rövid válasz az utolsó fejezetekben lesz részletesen kifejtve; de hogy a válasz teljesen érthető legyen, először meg kell nézni, milyen fejlett architektúrával tervezték a rendszert. Mert a kudarc valódi okának megértése azon múlik, hogy az 1957-es elektronikai ipar készen állt-e erre az architektúra hordozására.
Hogyan működött az Electrojector: Egy architektúra, amely harminc évvel megelőzte korát
A rendszer mögött álló név Robert W. volt, aki a Bendix Eclipse részlegénél az üzemanyagrendszerek helyettesítő főmérnökeként dolgozott. Sutton. A repülőgépi karburátorokkal foglalkozó csapatból született projekthez a tervezési munkák az 1950-es évek elején, a feljegyzések szerint 1951 és 1953 között kezdődtek, és 1955-re már úton voltak a prototípusjárművek. Ebben az időszakban egy 1953-as Buickre szerelt, működő prototípust is teszteltek. 1957 júliusában Sutton és főnöke, Albert H. Winkler a detroiti SAE éves találkozóján mutatták be a rendszert ismertető műszaki tanulmányt.
Az architektúra meglepően közel állt a mai sorozatgyártású EFI rendszerekhez. A tartályba merített elektromos szivattyú az üzemanyagot állandó 20 psi, azaz kb. 1,4 kp/cm² nyomáson a közös üzemanyagnyelőre nyomta; minden hengerhez külön szolenoid injektor tartozott, amely az üzemanyagot közvetlenül a szívószelep mögé fújta. Az összehasonlítás kedvéért: a Mercedes 300SL Bosch mechanikus befecskendező szivattyúja 1700 psi-ig terjedő nyomáson működött. Az Electrojector nem igényelt ilyen magas nyomást és precíz megmunkálást; kevesebb mozgó alkatrésze volt, nem volt teljesítményt fogyasztó szivattyúhajtás, és Winkler és Sutton SAE tanulmányának fő értékesítési érve az volt, hogy olcsóbb lesz, mint a mechanikus befecskendezés.
A vezérlés oldalon a rendszer analóg volt. Sem mikroprocesszor, sem integrált áramkör még nem létezett. A motor terhelésének mérésére olyan érzékelőt használtak, amely a szívócső nyomását rugózó membránon keresztül egy potenciométerhez továbbította, a fojtószelep pozícióját pedig egy második potenciométerrel olvasták. A befecskendezés időzítését nem modern reluktancia- vagy Hall-effektus-érzékelők határozták meg, hanem a gyújtáselosztóba épített második platina-pár: ez az indító jelezte az injektoroknak az egyes hengerek szívószelep-nyitásával szinkronban lévő, megszakított befecskendezési parancsot. A számítási módszer a speed-density logikán alapult; a motor fordulatszám határozza meg a befecskendezés frekvenciáját, a szívócső nyomása pedig az impulzusszélességet, ráadásul a vezérlőegységben barometrikus magasságkorrekció is helyet kapott.
Kiemeltek
- Az Electrojector volt az első, 1957-ben személyautókban kínált elektronikusan vezérelt üzemanyag-befecskendező rendszer.
- Az AMC felár 395 dollár, a Chrysler felára 400 dollár volt; a Rochester Ramjet pedig 538 dollárért kapható volt.
- A Rambler Rebel EFI változatát 288 lóerővel jelentették be, ami 33 lóerővel több volt a karburátorosnál, de egyetlen vevő sem kapta meg az autót.
- A Chrysler oldalán nagyjából 35 jármű készült, és szinte mindet visszaalakították karburátorosra.
- A szabadalmak a Boschhoz kerültek; a sorozatgyártású elektronikus befecskendezés 1967-ben indult el a D-Jetronic-kel.
AMC és Chrysler: Az út a gyártósorig

A rendszer első sorozatgyártási alkalmazása az AMC-től érkezett. 1957. június 15-én bejelentették az Electrojector opciót a Rambler Rebel 327 köbhüvelyk hengerűrtartalmú V8-asához; a 288 lóerős teljesítmény 33 lóerővel haladta meg a karburátoros változatét. Az ára 395 dollár volt, ami 89 dollárral volt olcsóbb az 1957-es Chevrolet Rochester mechanikus befecskendezésénél. A rendszer azonban mérsékelt időjárásban jól működött ugyan, hűvösebb időben viszont megtagadta a szolgálatot, ezért egyetlen Rebel EFI sem került így vevőhöz. Az autók négy torkú Carter WCFB karburátorral kerültek piacra.
A Chrysler útja kicsit eltérően alakult. 1957 februárjában egy Chrysler 300C hardtopot szereltek fel a rendszerrel teszt céljából; 1957 szeptemberének végén az Electrojector Jetpower néven opcióként jelent meg a márka sportos modelljeihez, a 300-hoz, az Adventurerhez, a D500-höz és a Furyhoz, az alkalmazásra az 1958-as modellévben került sor. A 400 dolláros csomagban egy 40 amperes generátor is helyet kapott. A gyártás úgy történt, hogy a DeSoto gyárban karburátorosként legyártott autókból kiszerelték a karburátort, és EFI-t építettek be; 1958 januárja és júliusa között 35 Chrysler 300D, egy tucatnyi Dodge, néhány DeSoto és két Plymouth lett átalakítva. Bár a nyilvántartások egyes másolatai a Chrysler számát 16 körülire teszik, ez az eltérés annak bizonytalanságából adódik, mely járműveket jegyezték be; ez nem változtat a rendszer sorsán.
A kudarc okai: Jó ötlet, rossz évtized
Az Electrojector összeomlása nem egyetlen hiba következménye volt, hanem több egymásra rakódó, egymástól független probléma összetevője. Négy a mérnöki munkához, egy a gazdasághoz kötődött.
Vákuumcsövek és a hidegindítási problémák
A tranzisztorok az 1950-es évek közepén már elérhetők voltak, de a teljesítménytranzisztorok olyan drágák voltak, hogy az első vezérlőegységeket vákuumcsövekkel építették meg. Ez volt az egyik döntés, amely meghatározta a rendszer sorsát: a csöveknek 30 másodpercbe vagy tovább tartott, hogy elérjék a üzemi hőmérsékletüket, és hideg időben a rendszer félig üzemképes állapotban volt, még mielőtt elkezdhette feldolgozni azokat a gazdag keverék jeleket, amelyekre a motor hidegindításhoz szüksége volt. A Rambler hűvösebb időjárásban tapasztalható indítási problémáinak jelentős része innen eredt. Amint a tranzisztorok gyakorlatiasan használhatóvá váltak, a Bendix áttért rájuk, de ez az átállás nem tudta pótolni a vákuumcsöves korszakban elszenvedett megbízhatósági csorbát.
Papírtekercsű kondenzátorok és a motortér valósága
A vezérlődobozban lévő papírtekercsű kondenzátorok folyamatos hő-, hideg- és páratartalom-ciklusok alatt hibásodtak meg. Tágabb keretben nézve a kor elektronikai alkatrészei nem voltak elég érettek ahhoz, hogy ellenálljanak a motortér hő- és vibrációs körülményeinek; a kábelek és a vezérlőegység idővel romlott, a rendszert pedig nem lehetett könnyen módosítani, amikor a motorvezérlési igények változtak. A fennmaradt Chrysler mérnöki dokumentumok azt is rögzítik, hogy a legégetőbb probléma a szolenoid befecskendezők súlyos megbízhatatlansága volt.
AM rádió interference
A rendszer talán legfurcsább gyengesége a kommunikációs protokollban rejlett: a befecskendezési parancsokat amplitúdómodulációval, azaz egy AM rádiójelek logikája alapján továbbították. Egy erős AM rádióadó közelében elhaladó Electrojectorral szerelt autó annak a kockázatával nézett szembe, hogy a saját befecskendezési utasításait felülírják; a rendőri rádióhullám-sáv is hasonló fenyegetést jelentett. Ez a digitális korból nézve szinte viccesnek tűnő tervezés 1957-ben komoly és megoldhatatlan megbízhatósági probléma volt.
Húszszoros ár, tízdolláros megítélés
A mérnöki problémákra pénzügyi valóság is rárakódott. A Bendix vezetésének számításai szerint a rendszer a fogyasztók szemében nem adott hozzá többet egy körülbelül tízdolláros karburátor érzékelt értékéhez, de körülbelül hússzorosába került. Az indítási problémák hozzáadódásával a projekt 1960-ban poltra került. A Chrysler nem hajtott végre hivatalos visszahívást; a panaszos ügyfeleket a márkakereskedéseknél dupla négytorkú karburátoros egységekkel szerelték újra fel, és a gyártott Chryslerek szinte mindegyike így tért vissza a karburátorhoz.
Az Electrojector számokban: Ár- és teljesítmény-összehasonlítás
| Rendszer | Típus | Ár |
|---|---|---|
| Bendix Electrojector (AMC) | Elektronikus, multipont | 395 dollár |
| Bendix Electrojector (Chrysler) | Elektronikus, multipont | 400 dollár |
| Rochester Ramjet (GM) | Mechanikus, folyamatos áramlású | 538 dollár |
A táblázat legfigyelemre méltóbb pontja az Electrojector ár-előnye. Az árazáspolitikájában a mechanikus befecskendezéssel szemben pozicionált rendszer olcsóbb volt a listán, és felépítéséből adódóan kevesebb precíz munkát igényelt. A GM Rochester Ramjet-je viszont egy mechanikus, folyamatos áramlású rendszer volt, amely nem rendelkezett hőmérsékleti és tengerszint feletti magassági szenzor-kompenzációval. Vagyis az Electrojector nem használta fel a versenyben a kártyáit, inkább azt lehet mondani, hogy sosem tudott igazán színre lépni.
Miért kellett harminc évet várni: A Bosch és a D-Jetronic hídja
A történet utolsó felvonása bizonyítja, hogy nem az ötlet, hanem az infrastruktúra kudarca volt a kudarc. A Bendix eladta és licencelte az Electrojector szabadalmait a német beszállítónak, a Bosch-nak. A Bosch, ahogy a tranzisztor-technológia érett, további mintegy hét éven át fejlesztette a rendszert; a cégben az elektronikus befecskendezés kezdőpontját Heinrich Knapp 1959-es első vázlatos rajza jelképezi. Az eredmény a D-Jetronic nevű rendszer volt - a név azt jelentette, hogy a szívócsonk-nyomás érzékelőjével vezérelt -, és 1967-ben, a VW 1600TL/E-vel együtt mutatták be, mint az első sorozatgyártású elektronikus befecskendezési rendszert.
A D-Jetronic lényegében egy kifinomult Electrojector volt: ugyanaz a multipontos szívócsonk-befecskendezés, ugyanaz a speed-density logika, de már kiforrott félvezetőkkel. A VW után a Mercedes-Benz, a Porsche, a Citroën, a Saab és a Volvo adoptálta a rendszert; a Lucas licencelte a Jaguar számára. A Bendix a saját EFI-gyártásával folytatta, leginkább a Cadillac számára, de nem tudott nagy beszállítóvá válni; állítólag a licencbevételek magasabbak voltak, mint a saját gyártásából származók.
Amit a D-Jetronic megnyitott, az nem csupán a teljesítmény volt. A szigorodó károsanyagkibocsátási normák sokkal pontosabb üzemanyag-levegő szabályozást követeltek meg, mint amennyit a karburátor biztosítani tudott, és az elektronikus befecskendezés volt erre az igényre az egyetlen ésszerű válasz. A Bendix 1957-ben igaz tétele az 1970-es években a jogszabályok által is kikényszerített valósággá vált.
Rövid válasz: Miért nem honosodott meg az Electrojector?
Az Electrojector azért volt sikertelen, mert az architektúráját meghaladó elektronikai infrastruktúrával született. A vákuumcsövek 30 másodperces bemelegedési ideje tönkretette a hidegindítást, a papírtekercsű kondenzátorok a hő és páratartalom ciklusaiban hibásodtak meg, az AM-en továbbított befecskendező jeljeleit az erős rádióadók felülírták, és a szolenoid befecskendezők nem működtek megbízhatóan. Ehhez hozzájárult, hogy a karburátor hússzorosának megfelelő költség a fogyasztók körében nem talált visszhangra; a projekt 1960-ban leállt, és az ötlet, amíg a technológia be nem érte, közel harminc éves várakozásra került a Bosch kezében.
Mérnöki történelmi szempontból az Electrojector tanulsága egyértelmű: a rendszetervezésben a helyes architektúra megelőzheti a meglévő alkatrészek technológiáját. Az a csapat, amely ma minden modern benzinmotor szívócsonkában működő elveket 1957-ben egybegyűjtötte, mindössze egy évtizeddel korábban ragadta meg a tranzisztorok korát.