A Türk Otomotiv Endustrileri A.Ş. (TOE) története

Képzeljünk el egy gyárat: kapuinál kamionoktól mikrobuszig több ezer jármű távozott, közepén egy hazai autóipari projekt bemutatási szakaszba ért, aztán egy napon minden leállt. Íme, a Turk Otomotiv Endustrileri, azaz a TOE története pontosan ilyen történet. A neve nem olyan híres, mint a Devrim, nem tudom, hogy úgy szeretik-e, mint az Anadolt, de amikor elolvastam ezt a történetet, tényleg meglepődtem: miért beszélnek róla ilyen keveset, ti mit gondoltok?
Ebben a cikkben a TOE teljes útját fogom bemutatni: az 1955-ös kamionösszeszereléssel való születéstől az OYAK-korszakon át, a elakadt Volvo-tárgyalásoktól a Triumphmal folytatott Zafer projektig, sőt még odáig is, hogy a jármű Izraelben gyártósorra került. És végül a gyár bezárásáig. Ha készen álltok, kezdjük, mert ez a történet a Devrimtől a Toggig vezető hosszú út egyik legszembetűnőbb állomása.
Federal Turk Kamyonlari: 1955-ös kezdet Gebzében

A történet 1955-ben kezdődik. Tíz partner jön össze, és a gebzei Çayırován található létesítményekben megalakul a Federal Turk Kamyonlari A.Ş.. A cél egyértelmű: International Harvester licencével és márkanévvel kamionok, kisteherautók, buszok, alvázak, mikrobuszok és pickupok, valamint alkatrészeik gyártása. Ezekben a létesítményekben készül Törökország első kereskedelmi kamionösszeszerelése is; a COMMER márkájú kisteherautók is ugyanazon a soron haladnak át.
De a helyzet nem mindig halad olyan gyorsan, mint gondolnánk. A kors valuta Hiánya miatt a próbagyártásra csak 1958-ban kerülhet sor. Vagyis a cég három évig inkább csak egy álomként áll. Ahogy látni fogjuk, a várakozás és az elakadás a TOE történetének mindig visszatérő témája lesz. 1960-ban, amikor az American Federal Truck Company-vel kötött licencmegállapodást felmondják, a cég neve is megváltozik: innentől Turk Otomotiv Endustrileri A.Ş. - vagyis TOE.
Kiemelt pontok
- A TOE 1955-ben Federal Turk Kamyonlari A.Ş. néven alakult Gebze Çayırován.
- A cég 1962-ben az OYAK-hoz került; a részvények 93,5 százalékát megvásárolták.
- A Volvóval folytatott közös járműgyártási tárgyalások eredménytelenek maradtak.
- A Zafer autó 1968-ben a Triumph partnerséggel jutott el a bemutatási szakaszba, de a gyártást lemondták.
- A járművet később Izraelben Gilboa és Carmel néven 1981-ig gyártották.
Az OYAK-korszak: 1962 - egy új színtér és az International Harvester partnerség
Az 1962 mérföldkő év a TOE számára. Az OYAK megvásárolja a cég részvényeinek 93,5 százalékát, és a TOE egy bizonyos értelemben csatlakozik az OYAK családhoz. Ugyanabban az évben a International Harvester Companynek eladott 20 százalékos részvénycsomaggal licenc-, partnerségi és együttműködési megállapodást írnak alá. Vagyis most már nem idegen kézzel, hanem partnerségben dolgoznak. Szerintetek mire emlékeztet ez a modell? Igen, a későbbi években Törökországban alapított számos licencelt összeszerelő cég sablonja valójában itt is megtalálható.
Ebben az időszakban a TOE gyártási kosara meglehetősen teli. Az utolsó években International márkájú 1230 kisteherautók, CO 1860 - CO 1830 Panter kamionok és Mater (M-1230) mikrobuszok gördülnek le a szalagokról. És van egy apró, de fontos részlet is: 1200 D Minibusz. A International Harvester licenc alatt, a 1200D pickup alapjára gyártott jármű Törökországban az első jármű lett, amelyet profilváz szerkezettel, orrkerekű típusként gyártottak. 1981-ben, amikor a Mater megkezdte a termelést, átadta helyét.
Mennyi ideig folyt a termelés? A hivatalos adatok szerint 1963 és 1993 között összesen 54 496 gépjármű készült; az 1955 és 1963 közötti számokat sajnos nem ismerjük. 1991–1992-ben kis mennyiségben gyártottak İH CO1860 Panter, İH M-1230 minibusz és FC 330 típusú 4x4 pickup járműveket, 1993-ban pedig ezek értékesítése is megtörtént. Tehát az utolsó évek mind a termelés, mind az értékesítés szempontjából nehéz időszakot jelentettek.
Miért nem született megállapodás a Volvóval?
Most jön a dolog legérdekesebb része. Az 1960-as évek közepén a TOE leült a Volvóval a közös járműgyártás tárgyalásához. A Volvóval! A világ egyik legmegbízhatóbb autóját gyártó svájci... na jó, nem svájci... bocsánat, svéd márkával való partnerség! Ezek a tárgyalások eredménytelennek bizonyultak, és nem született megállapodás.
De miért? Itt őszintének kell lennem: a forrásokban nincs részletes információ arról, hogy ezek a tárgyalások miért nem hoztak eredményt. Csak annyit tudunk, hogy a megállapodás nem jött létre. Talán a feltételek nem feleltek meg egymásnak, talán a politikai és gazdasági egyensúly nem állt helyre; a pontos választ az archívumok fogják elmondani. Amit azonban tudunk: amikor a Volvo ajtaja bezárult, a TOE nem adta fel. Sőt, egy még ambiciózusabb ajtón kopogtatott. És az ajtó mögötti projekt az volt a lépés, amellyel a TOE a történelembe írta a nevét: a Zafer.
A Zafer-projekt: 1968-ban hazai autó a Triumph partnerséggel
1968-ban a TOE megkezdte a hazai autó gyártásának munkálatait a brit Triumph partnerségben, a Zafer márkanév alatt. A terv átfogó volt: először egy szedán, majd station wagon és pick-up modellek gyártására gondoltak. Tehát nem egyetlen járművől szóló kísérletről volt szó, hanem egy modellcsalád felépítéséről. A brit partner hangulata is ilyen volt: gondoljuk el a Triumph klasszikus tervezési nyelvét egy Zafer szedán karosszériában!
És mi lett? Bár a jármű eljutott a bemutatás szakaszáig, a gyártás elmaradt. A hivatalos indoklás, amivel találkozunk, ezért kissé ijesztő: bizonyos személyek és körök nyomása. Tehát nem technikai kudarcról, nem mérnöki problémáról van szó; az emberi tényező állította le a projektet. Amikor először olvastam ezt a mondatot, tényleg elszomorodtam, mert az ember elméje három kérdést tesz fel egyszerre: Ki gyakorolt nyomást? Miért? És ki hozta a döntést? Részletes elsődleges források hiányában mindezek ma is vitatottak.
A Zafer első részletes sorsa: új élet Haifában
A Zafer története nem ér véget Törökországban, és számomra a cikk legérdekesebb része pontosan itt van. A projektet az izraeli Autocars vállalat vette át a Triumph-tól. Tehát ez a partnerségi struktúra és a jármű másik országban talált második életet. Haifában kezdődött a gyártás, és a Gilboa és a Carmel neveken a termelés 1981-ig folytatódott.
Álljunk meg egy szóra és gondolkodjunk el ezen: Törökországban a bemutató szakaszában törölt autó egy másik országban évekig gyártásban van, eladó, és az utakon jár. Ez a kép az egyik legvilágosabb példa arra, hogy abban az időben Törökországban a hazai autógyártás technikailag nem volt lehetetlen, és hogy a lehetségest leggyakrabban politikai és kereskedelmi döntések miatt vágták le.
Miért nem sikerült hazai márkát létrehozni? Be pillantás a Zafer, a Devrim és az Anadol helyére
A TOE történetét önmagában elolvasni igazságtalanság lenne; igazi jelentése akkor bontakozik ki, amikor a kor más vállalkozásai mellé állítjuk. Törökország első autógyártási kísérlete már 1929-ben megtörtént, a Ford által Isztambul szabadkereskedelmi zónájában létrehozott összeszerelő soron keresztül, de a Nemzetközi Egyesült Körülötte a gazdasági válság miatt eredménytelen maradt. Ezután jön a Devrim: egy autó, amelyet 1961-ben, Cemal Gursel köztársasági elnök utasítására az eszkisehir-i vasúti gyárban összesen 129 nap alatt fejeztek be, 1961. október 29-án mutattak be, és amelynek váza, sebességváltója és motorja hazai gyártmányú volt. A Devrim nem jut el a sorozatgyártásig, de az első megtervezett és legyártott autóként bekerül a történelembe.
A Devrim után a sorozatgyártás kerül sorra: az Anadol 1966. december 19-én kezdi meg a gyártást, és 1967. február 28-án kerül forgalomba. Ez az Otosan által üvegszálas karosszériával gyártott jármű az első autó, amelyet Törökországban terveztek és sorozatgyártása megvalósult, és gyártása 1966 és 1991 között folytatódott. Vagyis ahogy látjátok, ez a két példa bizonyítja, hogy a TOE-val szemben fellépő akadályok egyike sem volt valójában abszolút akadály. Az Ipari Minisztérium tisztviselői az Anadol példájánál feltételül szabták, hogy a gyártás 10 hónap alatt és 30.000 TL alatti áron történjen; vagyis a célok egyértelműek voltak, és az Anadol teljesítette őket.
A Zafer megállapodása pontja viszont más volt. Miközben az Anadol bekapcsolódott és megvalósította a gyártási tervet, a Zafer a bemutató szakaszában megszakadt. És ez a Devrimtől a Toggig ívelő hosszú elbeszélésben nekünk azt üzeni valójában: Törökországban a hazai autó legnagyobb akadálya soha nem maga a technológia volt; hanem a döntési mechanizmusok ingadozásai, a környezet nyomása és a partnerségi keresésekben elakadt tárgyalások. A TOE története ennek a kérdésnek az egyik legdöbbenetesebb példája.
Az út a gyár bezárásáig: a Ziraat Bankaszakasztól az 1993-as privatizációig
A Zafer törlése után nincsenek jó évek a TOE számára. 1983-ban a társaságot az OYAK irányításától a Ziraat Bankáshoz helyezik át, és az akkori vezetők felesleges beruházásai veszteségbe döntik a vállalatot. Ezután teljes értékesítési keresési időszak kezdődik: 1988-ban szóba kerül a Case IH-nek való eladás, de nem valósul meg. 1992-ben privatizációs körbe kerül; a Mazda meg akarja venni a céget autók gyártása céljából, de ismét nem születik megállapodás. Ugyanaz a forgatókönyv, nem igaz? A Volvóval sem volt megállapodás, és a Mazdával sem. Ti hogy látjátok, ez véletlen?
Az eredmény 1993-ban érkezik: a TOE-t privatizálják és eladják a Rumeli Csoportnak, 450 munkást bocsátanak el, és bezárják a gyárat. Egy harmincnyolc éves történet így ér véget. A területet később cementellátó központként és SEAT alkatrésztárolóként használják. A gyártóberendezéseket mondjuk megőrzték, a 2006-ig termelés nélkül álló gyárat az Imar Bankasi likvidációja során a TMSF-hez került; a berendezések eladása után a területet és az épületeket a Kareni... bocsánat, a Karadeniz Holdingnak adták el. Ne csak a történet végéről beszéljünk: a gyár köveiig kereskedelmi ügyletté vált.
| Időszak | Fejlődés |
|---|---|
| 1955 | A Federal Turk Kamyonlari A.Ş. megalakult létrehozták |
| 1960 | A nevét Turk Otomotiv Endustrileri A.Ş.-re módosították |
| 1962 | Az OYAK megvásárolta a részvények 93,5 százalékát |
| 1968 | A Triumph partnerségben elindult a Zafer projekt |
| 1981 | A járművet Izraelben Gilboa és Carmel néven gyártották |
| 1983 | Átruházás az OYAK-tól a Ziraat Bankára |
| 1992 | Privatizációs programba vették |
| 1993 | Eladás a Rumeli Csoportnak, a gyárat bezárták |
Mit mesél a Zafer projekt? A TOE öröksége
A TOE történetének része nem csupán egy gyárbezárás. Egy olyan cégről beszélünk, amely 1963 és 1993 között 54 496 motoros járművet gyártott, Törökországban elsőként gyártott profilvázatos, orrós mikrobuszt, és egy hazai autóprojektet eljuttatott a bemutatkozás szakaszáig. Ez a mondat számomra e cikk lényege: A Zafer az egyik legtisztább példa arra, hogy Törökország képtelensége hazai autó gyártására nem műszaki, hanem döntési és politikai kérdés volt.
Ma látjuk, hogy a Togg az utakon jár, és örülünk neki. De ennek a történetnek az ismerete nélkül nehéz megérteni a Toggot. Mert azon a hosszú úton rengeteg történet van azokról, akik lemaradtak, akadályoztak, kitartottak vagy nyomásra leállítottak; a TOE és a Zafer ezek egyike a legemlékezetesebbeknek. Nos, szerintetek ha a Zafer eljutott volna a gyártási szakaszba, hogyan íródott volna ma Törökország autóipari történelme? Szerintem éppen ennek a kérdésnek a feltevése a legjobb módja a múlt megértésének. Várom a hozzászólásokat!